Saját alkotásaim
Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,
és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,
a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.
Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,
tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,
s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.
Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,
és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,
holott önmagukban van a fájdalmuk oka.
Az élet túlontúl rövid, de a forróság ideje hosszú,
kegyetlenül gyötrő, a kínokat igen elnyújtja,
s olyan ez, mint egy élet elleni bosszú.
Az élet túlontúl rövid, ám a pokoli hőség nem az,
s könnyedén tönkreteszi a vidám perceket is,
a kérdés az, hol marad a hűvös vigasz?
Kinek nincs még elege a szenvesztő hőségből,
melyben minden perc egy igazi gyötrelem,
és az ember kibújna már a bőréből?
Mikor elfogy az erő és nem lehet hová elbújni,
a légzés is igen nehéz a fullasztó levegőtől,
ez nem fog már sohasem elmúlni?
Kinek nincs még elege mindebből az egészből,
meddig kell még tűrni és meddig kitartani,
s meddig csak álmodni a reményről?
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
Az élet küzdelmek sora, az elejétől a végéig,
számtalan gyötrelem, s megannyi kín,
melyek eljutnak a lélek mélyéig.
Ott aztán jókora vihart kavarnak szakadatlan,
és szinte felemésztik a lelket teljesen,
mely a foglyukká lesz akaratlan.
Néhanap azonban egy kis vidámság is benéz,
s felcsillant egy kis reményt, valami jót,
melyet kedves mosollyal tetéz.
Az élet küzdelmek sora, de mindig van esély,
csupán észre kell venni és jó lapot húzni,
ám van, ami nem múlik, a veszély.
Egy igazságtalan világban oly csodás az élet,
s mindennap egy igazi álomnak számít,
melyet dicsőíthet a rengeteg lélek.
Boldog minden eltelt perc és valamennyi óra,
a szíveket melengeti a gyötrelem tüze,
s nem számíthat senki, semmi jóra.
Micsoda öröm nélkülözni, jogok nélkül élni,
a szabadságot eltemetni valódi gyönyör,
s egy mámor állandóan csak félni.
Ki ne szeretné, ha elvennék mindenét hamar,
legalább nem lenne semmije, soha többé,
és nem létezhetne pénzügyi zavar.
Ki ne vágyna jó kis szenvedésekre, s kínokra,
és ki ne vágyna háborúra, pusztulásra,
miközben virágot visz a sírokra.
Egy igazságtalan világban sose volt igazság,
és soha nem is hiányzott, hiszen minek,
ilyen ez az élet, egy vigasság.
Amikor a lélek belefárad, a test is hamar feladja,
leépül, megbetegszik, s teljesen ronccsá lesz,
mielőtt önmagát a halálnak megadja.
Addig azonban számtalan kín és fájdalom gyötri,
hihetetlen gyötrelmek színesítik a végső utat,
s mindezek elől képtelenség elszökni.
Amikor a lélek belefárad, fájlalja azt is, hogy élt,
hiszen vajmi kevés jóban, örömben volt része,
s földi léte nagy részében csakis félt.
Mi az öröm az öregedésben és az elkopásban,
az egyre több fájdalomban, a kínokban,
s a közelgő utolsó felvonásban?
Mi a jó abban, ha ráncossá válik a feszes bőr,
ha a szem nem lát el az utca túloldaláig,
s ha mindenhol kinő a sötét szőr?
Mennyire tetszik, mikor eltorzul a csinos test,
az izmok elveszítik a régi feszességüket,
s az egykori aktivitás mára rest?
Hogyan hat, mikor a vonzerőnek végleg vége,
és a szépség, mi egykor fennen ragyogott,
elbujdokol a nem létező bús fenébe?
Mennyire szörnyű az, amikor eltávozik az ész,
egyre jobban leszáll a sötétség homálya,
s állandóan remeg mind a két kéz?
Minő lélekölő, mikor az emberen kiüt a ragya,
nem kívánatos domborzatok tűnnek elő,
s egyre gyorsabban hullik ki a haja?
Mi az öröm egykori önmagunk elvesztésében,
az emlékeink megkopásában véglegesen,
s a megmaradó semmi teljességében?
Kimerülten nehéz bármiben jót alakítani,
s bizony nem könnyű kitartani sem,
nemhogy az elmét gyarapítani.
Fáradtan semmi nem olyan, mint kellene,
s nem is esik jól még a finom étek sem,
viszont előbukkan az ember jelleme.
Kizsigerelten a szép is rút, s a jó is rossz,
a kedvesség és a szeretet nem léteznek,
a kín viszont végtelenbe nyúló hossz.
Elgyötörten esélytelen bármilyen vígság,
s nem vágyik senki még erotikára sem,
nem számít biza semmiféle hívság.
Kimerülten nehéz megtenni, mit muszáj,
sőt, még azt is amire nagyon vágyunk,
viszont viharrá lesz minden viszály.
