Saját alkotásaim
Hová tűnt az értelem, elhagyta az emberiség javát,
s miután megadta magát a mélységes sötétnek,
attól kezdve nem is hallja az igazság szavát?
Hová tűnt az értelem, hogy hagyhatta el a lelkeket,
hogyan válhatott semmivé, a gonosz kapcájává,
s ilyetén, hogy szerzett oly szörnyű perceket?
Fényre van szükség, éltető fényre, s nem sötétre,
a Nap cirógató melegére, mely életet teremt,
s nem viharra, amely eljuttat a sötétbe.
Fényre van szükség, az értelem, az elme fényére,
a szeretet, az igazság és a becsület fényére,
melyek pontot tesznek a sötétség végére.
Mikor az agy nem hiszi el, amiket a szemek látnak,
s megkérdőjelezi a valóságot, minden szinten,
akkor az igazság percei nagyon fájnak.
Amikor a mesékről egymás után lehull már a lepel,
és végre kezd kitisztulni az ég, a viharok után,
az értelem a butaságokra könnyen felel.
Mikor az agy nem hiszi el még azt sem, amiket tud,
s kétségbe vonja önmaga tudását, képességeit,
akkor az ember előbbre csak nehezen jut.
Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,
valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,
és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?
Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,
és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,
avagy félünk, hogy eljön a másnap?
Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,
vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,
mivel a nyugodt álom igencsak ritka?
Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,
jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,
precízek, pontosak, vagy felületesek?
Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,
ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,
hiszen az igazság, magától is benéz.
Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,
amely a szemek elől eltakarta az igazságot,
s azt is, hogy a remény a padlón hever.
Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,
az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,
és a küzdelmek sorában eljön a végső.
Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,
láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,
amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.
Az ego kalitkába zár és kiutat soha nem mutat,
megfertőzi az alapjában normális elmét is,
s e helyzetből menekvés után nem kutat.
Hiszi, hogy nem lehet más vélemény sohasem,
nem tűri el a bírálatot és mások állításait,
s bizonytalan, hogy mi is van odabent.
Nem fogadja el az igazságot, semmiképp, soha,
s ha netán kiderülne, hogy nem volt igaza,
akkor azt állítaná, ez nem más, csoda.
Az ego kalitkába zár, s önnönmagát védelmezi,
egyszerűen nem tűrhet semmiféle ellenállást,
miközben a hamis valóságot vélelmezi.
Valaha a normális dolgok természetesek voltak,
a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,
s a regék a szép életről szóltak.
Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,
torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,
erről azonban nem nyitnak vitát.
Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,
újabban megadta magát a sötét gonosznak,
s ezzel előre is vetítette a bukást.
Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,
lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,
ám mostanra rideg és szorongató.
Ha a pénz nem létezne, a világ nagyon más volna,
nem a gyűlölködés és a kapzsiság uralná,
hanem az igaz szeretetről szólna.
A békéről, a nyugalomról, a családokról, s a jóról,
a szépségről, az összefogás óriási erejéről,
a becsületről és az igaz szóról.
Nem folyna a csapból is az ármány és a hazugság,
a sötét gonosz szemfényvesztése elbukna,
s helyette felragyogna az igazság.
Nem dúlna állandóan háború ezen a szép Földön,
nem irigykednének egymásra az emberek,
s nem volna drága hitel, kölcsön.
Ha a pénz nem létezne, a lélek nem lenne fogoly,
szabadon és tisztelettel bánna másokkal,
s természetessé válna a mosoly.
Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,
és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,
mindig ettől kell majd szenvedni.
Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,
s hiába a reménykedés és a tagadás,
bárki láthatja a sebészek művét.
Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,
amennyiben nem fogadnak el valakit,
azon nem segíthet semmiféle ima.
Az idő múlását megállítani biz nem lehet,
s nincs is igazán értelme, felesleges,
a sorsot kijátszani soha nem lehet.
Emberek vagyunk, nem kódok és nem tárgyak,
ez így volt, s így is lesz az idők végezetéig,
bármit is akarjanak tőlünk a sötét árnyak.
Hiába erőlködnek, hogy biza senkivé tegyenek,
és hiába pusztítják el az eddigi világunkat,
arra várhatnak, hogy istenek legyenek.
Kiirthatnak minden élőt és elvehetik a javakat,
akkor sem lesz az övéké a Föld, s a galaxis,
s úgysem fojtják vérbe az igaz szavakat.
Emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények,
s legyen bármilyen erős a gonoszok ereje,
úgyis kitörnek rabságukból a fények.
