Saját alkotásaim
Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,
amely a szemek elől eltakarta az igazságot,
s azt is, hogy a remény a padlón hever.
Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,
az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,
és a küzdelmek sorában eljön a végső.
Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,
láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,
amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.
Az ego kalitkába zár és kiutat soha nem mutat,
megfertőzi az alapjában normális elmét is,
s e helyzetből menekvés után nem kutat.
Hiszi, hogy nem lehet más vélemény sohasem,
nem tűri el a bírálatot és mások állításait,
s bizonytalan, hogy mi is van odabent.
Nem fogadja el az igazságot, semmiképp, soha,
s ha netán kiderülne, hogy nem volt igaza,
akkor azt állítaná, ez nem más, csoda.
Az ego kalitkába zár, s önnönmagát védelmezi,
egyszerűen nem tűrhet semmiféle ellenállást,
miközben a hamis valóságot vélelmezi.
Valaha a normális dolgok természetesek voltak,
a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,
s a regék a szép életről szóltak.
Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,
torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,
erről azonban nem nyitnak vitát.
Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,
újabban megadta magát a sötét gonosznak,
s ezzel előre is vetítette a bukást.
Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,
lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,
ám mostanra rideg és szorongató.
Ha a pénz nem létezne, a világ nagyon más volna,
nem a gyűlölködés és a kapzsiság uralná,
hanem az igaz szeretetről szólna.
A békéről, a nyugalomról, a családokról, s a jóról,
a szépségről, az összefogás óriási erejéről,
a becsületről és az igaz szóról.
Nem folyna a csapból is az ármány és a hazugság,
a sötét gonosz szemfényvesztése elbukna,
s helyette felragyogna az igazság.
Nem dúlna állandóan háború ezen a szép Földön,
nem irigykednének egymásra az emberek,
s nem volna drága hitel, kölcsön.
Ha a pénz nem létezne, a lélek nem lenne fogoly,
szabadon és tisztelettel bánna másokkal,
s természetessé válna a mosoly.
Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,
és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,
mindig ettől kell majd szenvedni.
Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,
s hiába a reménykedés és a tagadás,
bárki láthatja a sebészek művét.
Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,
amennyiben nem fogadnak el valakit,
azon nem segíthet semmiféle ima.
Az idő múlását megállítani biz nem lehet,
s nincs is igazán értelme, felesleges,
a sorsot kijátszani soha nem lehet.
Emberek vagyunk, nem kódok és nem tárgyak,
ez így volt, s így is lesz az idők végezetéig,
bármit is akarjanak tőlünk a sötét árnyak.
Hiába erőlködnek, hogy biza senkivé tegyenek,
és hiába pusztítják el az eddigi világunkat,
arra várhatnak, hogy istenek legyenek.
Kiirthatnak minden élőt és elvehetik a javakat,
akkor sem lesz az övéké a Föld, s a galaxis,
s úgysem fojtják vérbe az igaz szavakat.
Emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények,
s legyen bármilyen erős a gonoszok ereje,
úgyis kitörnek rabságukból a fények.
A rosszat és az igazságot hallani nagyon nehéz,
mivel túl kínos lehet, túlságosan könyörtelen,
s túlontúl gyötrelmes a léleknek az egész.
Senki nem szereti, ha ráébresztik, biza tévedett,
s kiderült, hogy mennyire átverték, becsapták,
amíg a hazugságok csapdájába lépkedett.
Igen megterhelő meglátni a valóság igazi arcát,
annál sokkal könnyebb ellökni a segítő kezet,
s elutasítani azt, aki értünk is vívja a harcát.
A rosszat és az igazságot hallani oly félelmetes,
ám beismerni önnön hibáinkat, tévedésünket,
semmikor, s egyáltalán nem szégyenletes.
Akkor már késő, amikor kés van a hátunkban,
mikor elvették tőlünk a levegő maradékát,
s amikor az ellenség lakik a házunkban.
Ott lakik, mert ármánnyal kitett minket onnan,
becsapott, hazudott és elvette az életünket,
így a remény tüze többé fel nem lobban.
Agóniában él a nép, nem akarja az igazat látni,
hiszen az égetne és sértené a büszkeségét,
a valóság pedig borzalmasan tud fájni.
Akkor már késő, amikor semmink nem marad,
mikor teljesen védtelenné válunk a sötétben,
s a kezünkhöz az ostobaság bűne tapad.
Annyi mindentől megfosztanak minket míg élünk,
lefoglalnak munkával és kötelességekkel,
s tesznek róla, hogy mindig féljünk.
Sunyin, alantas módon elveszik a szabadságunkat,
becsapnak, túlterhelnek, félelemben tartanak,
s kihasználják a laza hanyagságunkat.
Megrémítenek, igyekeznek elhitetni, jót akarnak,
s nekünk csupán engedelmeskednünk kell,
hiszen a dolgok jó irányba haladnak.
Hazugságokkal etetnek, egymás ellen fordítanak,
eltávolítanak a szeretteinktől, az igazságtól,
és mindent, amit lehet, eltorzítanak.
Kegyetlenül elbánnak azokkal, akiknek van esze,
s akik nem akarnak megtörni és elveszni,
azoknak biz gyakran főhet is a feje.
Annyi mindentől eltántorítanak, hiszen engedjük,
gyávaságból lemondunk az álmainkról is,
s így önmagunkat végleg elvesztjük.
De jó lenne jégbe fagyni, másik korban felébredni,
ahol nem létezik rossz, gonosz, irigység, gyilok,
ám békében lehet örülni és beszélgetni!
Ahol nincs nyomorgatás, félelemkeltés, hazugság,
ahol nem rettegtetik az emberi lelkeket folyton,
s ahol az őszinte, tiszta szeretet a valóság!
Hol természetes a megértés, a segítőszándék, a jó,
ahol nem avatkoznak bele a természet rendjébe,
nyaranta süt a Nap és télen hullik a hó!
Ahol nem a kiirtás a cél, s nem a sötétség hatalma,
hanem az összefogás, az együttműködés ereje,
s mindennek a boldogság az igazi jutalma!
De jó lenne egyszer úgy felébredni, hogy ne fájjon,
az igazság, a tisztesség és a becsület világában,
a lélek szerelmesen, egy másikkal szálljon!
