Saját alkotásaim
Előbb-utóbb mindenkiből előtör a valódi, igazi énje,
a természetes önmaga, minden hibájával együtt,
és hiába reméli, hogy más ezt nem veszi észre.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör ami a lelkében van,
ami legbelül rejlik, amit a szíve titkolni szeretne,
és ez ellen nincs orvosság, sem semmiféle tan.
Előbb-utóbb mindenkiből előtör a fájdalom, a bánat,
a keserűség, a csalódottság érzése, az izzó harag,
és a reménytelenség, amely véglegessé válhat.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek és hitetlenkednek,
nem értik, miért nem érti a többi lény, hogy ők jók,
így egyiküknek sem lesz jó, figyelmeztetnek.
Az egész világ az övéké kell hogy legyen, mivel nekik jár,
s az, hogy a manók, törpök, tündék ezt nem hiszik,
az bizony eme szörnyülködőknek, nagyon fáj.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek, igazán mérgesek,
s csak egyre nő bennük a harag, a düh, a keserűség,
miközben állítják, ők minden rosszban vétlenek.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
A felszín alatt, a mélyben, forrón izzik a láva,
mindez a felszínen egyelőre nem látszik,
s nem érződik, hogy közeleg a dráma.
Fönt ugyanolyan szürkék a napok, semmi baj,
alant fortyogva kavarog a düh és a harag,
s hamarosan egyre erősebbé válik a zaj.
Eme zaj nem csitul, ellenkezőleg, hangosabb,
a hallatán félelem járja át az élőlényeket,
s ők érzik, menekülni most hasznosabb.
A felszín alatt ősidők óta rettentő erő rejtőzik,
s ott, bezárva várja a megfelelő pillanatot,
amikor az iszonyatos kitörése kezdődik.
A tenger felszíne csalókán nyugodtnak tűnik,
s lágyan hullámzik a ragyogó napfényben,
alul viszont a víz nyomása nem szűnik.
Sőt, a hatalmas ereje iszonyú dolgokra képes,
s a széllel támogatva viharként tombolhat,
messziről láthatóan, mennyire mérges.
Rettentő haragját már sok hajó megérezhette,
amikor felülről lesüllyedtek a mélységbe,
s az útjuk ilyetén lett bevégeztetve.
A tenger felszíne látszólag sejtelmesen békés,
ám alaposan meglepheti az őt lebecsülőket,
s hogy ez mikor lesz, csak az a kérdés.
Félre kellene tenni az ellentéteket, s a haragot,
hisz az csakis a rossznak kedvez folyvást,
és az ember úgy nem alkothat csapatot.
Csapatot, mely egymást segíti a bajnak idején,
támasz lehet a gonosz, vészterhes időkben,
és erőt meríthet a csapattársak sikerén.
Segítséget nyújthat, védelmet biztosít, ha kell,
megtanítja, mennyit is ér az őszinte szeretet,
s a védelme alatt bárki biztonságot lel.
Félre kellene tenni a hazug, s mérgező tanokat,
ím eljött az ideje kezet nyújtani egymásnak,
és megélni végre a jobb, szebb napokat.
Oly kevés az öröm e haldokló, sötét világban,
a boldogság szinte teljesen kihalóban van,
s ez meg is látszik a harcos vitákban.
Igen gyorsan nő a meg nem értés, a feszültség,
egyre gyakoribb a harag és a gyűlölet árja,
s szinte ritkaságnak számít a derültség.
Barátok, családok fordítanak egymásnak hátat,
az eddigi megszokott jólét immár csupán rab,
s kiszabadulására nagyon sokat várhat.
Olyanok történnek, melyek horrorfilmbe valók,
elborzasztják az érzékeny lelkek sokaságát,
s az egekig magasztalják a bűnös csalót.
Oly kevés az öröm és annyira sok a fájó bánat,
a szeretet, a vidámság, a puha érintések sora,
s az igaz ölelések, jobb világra várnak.
Ne vezéreljen a harag, ha nincs reá okod,
pláne nem, ha a hibádat a másikra fogod!
Ne büntess bosszúból és valódi ok nélkül,
ugyanis az csak neked fog fájni legvégül!
Ne bánts semmikor ártatlanokat vétlenül,
s ne hagyd őket egyedül a bajban tétlenül!
Ne sértegess csupán hiúságból, önzésből,
s ne lépj le az igazság felé vivő ösvényről!
Ne vezéreljen a harag, bármi is történjen,
s emelkedj felül a sötét és mély örvényen!
A lelked legyen befogadó, a szíved tiszta,
s tudd, a hibáidat nem csinálhatod vissza!
Izzadtságban fürödve erőteljesebbek a rémálmok,
minden sokkalta szörnyűbb és fárasztóbb is,
s rájöhet akárki, a világ milyen álnok.
A szemet maró sóoldat a látást biz megzavarhatja,
kínoz, gyötör, ellehetetleníti az életet magát,
s ezt bizony mindenki megtapasztalja.
Előtör a kegyetlenség, nincs türelem, s megértés,
dühödt ordítozás folyik, szidás, becsmérlés,
s nem számít már semmiféle megérzés.
Feltör a lelkek mélyéről a gyűlölet, az izzó harag,
szembefordulnak azok, kik kedvelik egymást,
és leomolhatnak a tiszta, erkölcsi falak.
Izzadtságban fürödve nincs kímélet, s kegyelem,
csupán kín, meg nem értés, düh, s agresszió,
ezt mind megtapasztalja, ki csak eleven.
Rettentő feszültség uralja a napokat,
felerősíti a nehéz gondokat, bajokat.
Perzsel a levegő, szenved az ember,
hűsítő pihenésre manapság nem lel.
Izzadtan, s tapadva végzi a dolgokat,
kínjában felidézi a múltbeli sorsokat.
Egyre többször önti el az erős harag,
nem nyugtatják meg a békítő szavak.
Másokat hibáztat bizony mindenért,
akár gyilkolna is a jó kis kincsekért.
Azonban erre sajnos kevés az esély,
s lassan elhagyja a maradék remény.
A szeretet ereje tartja benne a lelket,
s tudja, hogy igaz békére nem lelhet.
Vészterhes, pusztító és gonosz idők,
s a mostani napok korántsem dicsők.
Rettentő feszültség járja át a sejteket,
a halál még sok új praktikát rejteget.
Leáldozik az emberek világa végleg,
ők nem, de hírük megmarad névleg.
