gyötrelem Archívum - Kiss Gyula versei

A lélek szomorúan látja

A lélek szomorúan látja, szenved a test,

fájdalmak és betegségek kínozzák,

a barátja nem túl jó képet fest.

Egykoron együtt indultak el az útjukon,

megfogták egymás kezét, s uccu neki,

akkor még mosollyal az arcukon.

Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,

jól érezték magukat, egyek voltak,

és tették a dolgukat szorgosan.

Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,

és elhomályosították a Nap fényét,

nem ragyogott úgy, mint régen.

A Hold is látta, változni kezdett valami,

mikor éjjelente betekintett hozzájuk,

a testnek a nyögését vélte hallani.

Jól hallotta, a test alaposan megkopott,

a lélek sajnálattal nézte alvó társát,

hisz az ő ereje még nem fogyott.

Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,

ám egyedül képtelen sok dologra,

ezt a fintort szánta neki a sors.

A lélek szomorúan látja, megállt az óra,

és a bagoly huhogása figyelmezteti,

nem számíthat már semmi jóra.

Mindenkinek van mit megköszönnie

Mindenkinek van mit megköszönnie ezen világnak,

megköszönni mások segítségét, támogatását,

és ezzel elejét venni számtalan vitának.

Megköszönni a létet, bármilyen fájdalmas is legyen,

és megköszönni a sok gyötrelmet, szenvedést,

megérteni, az élet nem más, csak verem.

Megköszönni a sok sértést, megaláztatást, s gondot,

azt a számtalan hazugságot, ámítást, ígéretet,

amelyek befolyásoltak mindenféle sorsot.

Megköszönni a becsapást, az árulást, a kihasználást,

a szemfényvesztést, képmutatást, romlottságot,

és mindezzel elkerülni a szemrehányást.

Mindenkinek van mit megköszönnie, sajnos ez igaz,

azonban érdemes tudni, ez csupán színdarab,

és a lélek számára, soha nem lesz vigasz.

Néma gyász a szívben

Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,

a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,

olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.

Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,

és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,

bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.

Az irigység sokaknak a lelkét gyötri

Az irigység sokaknak a lelkét gyötri és kínozza a végig,

egy irigy ember számára mások öröme fájdalom,

s eme fájdalmat megőrzik örökre, a sírig.

Aki irigy, annak nehéz látni, ha valaki vidám és szeret,

pláne, ha ama illetőnek még szerencséje is adódik,

s ez ellen ő sajnos soha, semmit nem tehet.

Az irigység sokaknak a lelkét gyötri, pusztítja, emészti,

néha ugyan megpróbálják elnyomni ezt az érzést,

ám a szívüket nem tudják jobbra cserélni.

Amikor már minden fáj

Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,

nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,

és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.

Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,

szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,

s bármit megtett volna értük, hevülettel.

Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,

minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,

oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.

Mindenfelé panasz hangja száll

Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,

kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,

boldog embereket csak igen ritkán látok.

Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,

mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,

s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.

Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,

mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,

s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.

Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,

mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,

s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.

Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,

úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,

és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.

A tartós hőség nem tesz jót senkinek

A tartós hőség nem tesz jót senkinek, éppen ellenkezőleg,

elveszi az életerőt, megterhel, kimerít, a sírba juttat,

s bizony még a legerősebbek is megperzselődnek.

A tartós hőség nem tesz jót senkinek, biz hatásos fegyver,

kiöli a lelket, elpusztítja a termést, elvonja a figyelmet,

s a legvégén rájön az ember, hogy ő már nem kell.

Már nincs hova bújni a hőség elől

Már nincs hova bújni a hőség elől, mindent áthatott,

átforrósította a falakat, az utcákat és a tereket,

a természetet is, mely így pokollá válhatott.

Szenved ember, állat, gyorsan kókadnak a növények,

mindenfelé fülledt a levegő, az élet romokban,

és esélye sincs, a forróság elöli szökésnek.

Már nincs hova bújni a hőség elől, dühödten tombol,

kiszárít, megaszal és a reménytől is megfoszt,

s már nem csupán nappal, este is rombol.

Az iszonyú forróságban a test nem pihen

Az iszonyú forróságban a test nem pihen, de a lélek sem,

az emberek többsége nagyon szenved e pokolban,

s bizony sokszor nem marad szárazon a szem.

Nem marad, hiszen a sós izzadás elhomályosítja a látást,

marja az arcot, behatol az ember minden pólusába,

és nem fog hozni senkire, semmiféle áldást.

Bezzeg a temetőkben kellemes a hűvös, valósabb a béke,

az ott pihenő rokonok, barátok, ismerősök sokasága,

már mind eltávozott, a legragyogóbb fénybe.

Az iszonyú forróságban a test nem pihen, csakis vegetál,

és minden hazugság, ami arról szól, hogy ez így a jó,

össze fog dőlni, mint egy álombeli mesevár.

Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot

Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, amely kínoz,

s amely még a lelket is kiöli a szenvedőkből,

és közelebb juttat a hűvös sírhoz?

Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, mely pusztít,

s lerombolja az egészséget, elveszi az erőt is,

és mindenféle életet megkurtít?

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30