Saját alkotásaim
Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, amely kínoz,
s amely még a lelket is kiöli a szenvedőkből,
és közelebb juttat a hűvös sírhoz?
Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, mely pusztít,
s lerombolja az egészséget, elveszi az erőt is,
és mindenféle életet megkurtít?
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, minden rosszabb,
a szenvedés, a kínlódás, s a türelmetlenség nagyobb,
ami eddig rövidnek tűnt, most sokkal hosszabb.
Amikor a kínzó hőség gyötri az embert, a hangulata nulla,
folyamatosan izzad, bűzlik, tapad, mindenkit leordít,
és már önmagáról is állítja, hogy csak egy hulla.
Miért ragaszkodnak az emberek a sivár kis életükhöz,
az igen sanyarú napjaikhoz és a szenvedéseikhez,
melyek közelebb viszik őket a végzetükhöz?
Miért ragaszkodnak az emberek a reménytelen léthez,
a fájó sebeikhez, a gyötrelmük hosszabbításához,
és inkább a rosszhoz, mint a jóhoz, széphez?
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,
miféle kínokban van része az embernek végül,
és ez ellen tényleg nem tehet semmit?
Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,
vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,
így csatlakoznak az elődeikhez végre.
Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,
iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,
és hogy miért van ez, azt nem értik.
A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,
lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,
senkit nem ment meg, semmiféle csoda.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,
ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,
s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?
Az élet túlontúl rövid, de a forróság ideje hosszú,
kegyetlenül gyötrő, a kínokat igen elnyújtja,
s olyan ez, mint egy élet elleni bosszú.
Az élet túlontúl rövid, ám a pokoli hőség nem az,
s könnyedén tönkreteszi a vidám perceket is,
a kérdés az, hol marad a hűvös vigasz?
Kinek nincs még elege a szenvesztő hőségből,
melyben minden perc egy igazi gyötrelem,
és az ember kibújna már a bőréből?
Mikor elfogy az erő és nem lehet hová elbújni,
a légzés is igen nehéz a fullasztó levegőtől,
ez nem fog már sohasem elmúlni?
Kinek nincs még elege mindebből az egészből,
meddig kell még tűrni és meddig kitartani,
s meddig csak álmodni a reményről?
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Az élet küzdelmek sora, az elejétől a végéig,
számtalan gyötrelem, s megannyi kín,
melyek eljutnak a lélek mélyéig.
Ott aztán jókora vihart kavarnak szakadatlan,
és szinte felemésztik a lelket teljesen,
mely a foglyukká lesz akaratlan.
Néhanap azonban egy kis vidámság is benéz,
s felcsillant egy kis reményt, valami jót,
melyet kedves mosollyal tetéz.
Az élet küzdelmek sora, de mindig van esély,
csupán észre kell venni és jó lapot húzni,
ám van, ami nem múlik, a veszély.
Mit a szívünk rejt, talán végleg ott is marad,
mélyen megbújva és félénken reszketve,
a sorsunk útja bármerre is halad.
Rengeteg titok gyűlik össze, ameddig élünk,
és mind magában hordozza az álmainkat,
ügyesen eltitkolva, mit is érzünk.
Mit a szívünk rejt, folyvást perzsel legbelül,
emésztő tüze gyötör, kínoz, s elhamvaszt,
míg a lelkünk önmagával szembesül.
