elme Archívum - 7 / 8 oldal - Kiss Gyula versei

Életünk vége felé

Életünk vége felé megelevenednek a múlt percei,

a történések, az óhajok, a vágyak sokasága,

s dolgoznak a szervezet emlékező sejtjei.

Megmutatják egykori önmagunkat, igazi énünket,

a távolba veszett álmainkat, a szerelmeinket,

s mindazt a jót, mi feltüzelte a vérünket.

Ismét fennen ragyognak a kimondott igaz szavak,

valós érzések árja járja át a szívünk legmélyét,

s ezek bizony megmozgatják a fáradt agyat.

Életünk vége felé másként hatnak reánk a dolgok,

sok mindent sajnálunk, s van amit megbánunk,

bármilyen irányba is haladjon a sorsunk.

Illúziók viharában

Illúziók viharában gyorsan terjed a homály köde,

leszáll a városokban, a falvakban, a tanyákon,

és egyre csak szűkül a tiszta terek köre.

A látszat hatásos, szemfényvesztő, becsap bárkit,

képes Napot varázsolni az éjszakai égboltra,

s az emberi elmékkel ügyesen játszik.

Elhiteti a valótlant, s mindazt, ami nem is létezik,

jóságnak láttatja a pusztítást és a rombolást,

úgy tűnhet a segítség a köd által érkezik.

Illúziók viharában mindenfelé villámok cikáznak,

félelembe és rettegésbe zárják az emberi létet,

s ha tovább tart mindez, vége a világnak.

Az eltiport jó

Az eltiport jó és a mocsokba fojtott becsület,

szenvednek a hazugság sötét posványában,

s már nem segíthet rajtuk egy feszület.

Mellettük hever az aljasul eltaposott igazság,

amely nélkül nem ragyoghat ismét a Nap,

s míg így van, nem lehet soha vigasság.

Az elferdített tények, s az elcsúfított szépség,

a torzzá nyomorított világ igazi mivolta,

és a sötétség által beszürkített kékség.

Az elpusztított remény, s a meggyilkolt jövő,

a rettegő emberek éjszakába kiáltott sóhaja,

és a mindent kiirtani akaró gonosz erő.

Az eltiport jó, a lebutított, kiölt emberi elme,

ha a szív, a szeretet, s az összefogás segít,

nem sikerülhet a hitvány aljadék terve.

Míg elménk engedi

Míg elménk engedi, addig hozzunk döntést,

addig mérlegeljük, hogy mi a jó, a rossz,

s felejtsük el az egónkat és az önzést.

Addig szeressünk, s tegyük meg, amit lehet,

hiszen később, mikor agyunk már kifárad,

az emberek többsége hibáinkon nevet.

Addig nyújtsunk kezet, amíg van még kinek,

és emeljük fel a földről az elnyomottakat,

ám ne is kérdezzük, hogy azt minek.

Mindig harcoljunk az igazságért és a jókért,

ne adjuk fel soha, semmikor, semmiért,

sem pénzért, aranyért, vagy csókért.

Míg elménk engedi, addig lehetünk valakik,

ám amikor a homály leereszkedik reánk,

semmivé válnak vágyaink, s szavaink.

Nehéz úgy védeni

Nehéz úgy védeni valakit, ha ő nem akarja,

mert nem hiszi el a valóságot, az igazat,

s minden erről szóló hírek zavarja.

A csapból is folyó hazugságáradat az jöhet,

hiszen kizárólag a televízióban látottak,

s a rádió hírei, ami meg nem ölet.

Holott pont ennek az ellenkezője a valóság,

s mindegy mennyire csodálja a valótlant,

nem fogja megmenteni a hatóság.

Nehéz úgy védeni bárkit, ha az elméje sötét,

ám biz megmenthető a becsapott ember,

ha az értelem elfújja a sötét ködét.

Pihentető nyugalom

Pihentető nyugalom, ami igen ritka, oly kevés,

s annyira nehéz rátalálni a rohanó világban,

pedig a hatása az életre igencsak mesés.

Az elme rendkívül túlterhelt, s szinte fuldoklik,

elszívja az energiáját a folyamatos félelem,

s ettől a reménybe vetett hite is haldoklik.

Az értelem, amely egykor magas szinten állott,

igen nagy mértékben lesüllyedt a tudatlanba,

ahol szinte nullává és semmivé mállott.

Az ész már láthatatlan a végzet sötét viharában,

egyre kevesebbszer tűnik fel a homályból,

s nagyon szenved az elárvult igazában.

Pihentető nyugalom, a fáradt lélek áhított álma,

és sok alvás, ahol az álmok birodalmában,

kis időre teljesülhet a szívnek a vágya.

Rádöbbenni a valóságra

Rádöbbenni a valóságra fel nem fogható érzés,

megrázza a lelket, az elmét, az egész embert,

s mindezek után maradhat még kérdés?

A valóság kemény, gonosz, borzalmas és rideg,

kiöli a fantáziát, s elhervasztja a vágyakat is,

ebben az olvasatban a forró Nap is hideg.

Rádöbbenni a valóságra arcul üthet, de nagyon,

és olyan fájdalmakat ereszthet el szabadjára,

melyek a reményt is kiirtják egy napon.

Vágyakozás

Vágyakozás egy esemény, vagy egy személy után,

egy tárgy, egy eszköz megszerzésének a vágya,

s a nap része ezzel lesz lefoglalva csupán.

A lélek örökös káoszban suhan a fáradt elme körül,

megpróbál remélni, s igyekszik befolyásolni azt,

ám ennek az agy olyan nagyon nem örül.

A tettek váratnak magukra, a bizonytalanság erős,

egy lépés előre, kettő pedig hátra, az a szokás,

s a lépésekre adott válasz néha igen velős.

Vágyakozás tölti ki a végtelen idő oly sok percét,

hangosan dobog a szív a kudarcoktól tartva,

s bízva, a sors megkönnyíti majd a tervét.

Az elme ereje

Az elme ereje megfoghatatlan dolgokra képes,

néha örömöt tud okozni, máskor fájdalmat,

s a gyógyító ereje határtalan, nem véges.

Akár látszólagos csodákat is el lehet vele érni,

s amennyiben nagyon erős a koncentráció,

a segítségével biz sokkal könnyebb élni.

Az elme ereje össze tudja fogni a sejtek erejét,

s ha az akarat igen sokszor kíván valamit,

eljátszhatja bizony a varázsló szerepét.

Mi is a vágyakozás?

Mi is a vágyakozás, csupán az elme játéka,

vagy a szív megfoghatatlan érzülete,

netán a természetnek a szándéka?

A hormonok késztetése, az érzelmek óhaja,

az álmok beteljesülése utáni epekedés,

az álmatlanság, s a remény sóhaja?

A kémiai zűrzavar, s az igéző illatok hatása,

igazi, erőteljes vonzalom a másik iránt,

netán a logikus gondolatok halála?

Mi is a vágyakozás, egy emésztő tűz belül,

a lélek zűrzavara, s a józan ész veszte,

amin a szerelem érzése kerül felül?

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30