Saját alkotásaim
Kinek ne lennének komoly gondjai, fájdalma, s bánata,
szerelmi csalódásai, kudarca önnön vágyai terén,
és ki az, akinek mindez biza nem ártana?
Kinek ne lennének komoly gondjai, tragédiája, végzete,
csalódásai, félelmei, s nehezen beteljesülő álmai,
és mikor érhet vajon véget ez a rémmese?
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket egy életen át,
s megannyi csalódás gyötri és kínozza őket,
a legtöbbjük ebből kiutat nem is lát.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket kíméletlenül,
sokszor reménytelenné téve az életet, magát,
s elpusztítva a jót, oly könyörtelenül.
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Az álmok kora lejárt, beköszöntött a sötétség kora,
a valóságnak, s az igazságnak ím bealkonyult,
az egykori reményt is elfújta a szél, tova.
Az álmok kora lejárt, a mesebeli hősöknek is vége,
az emberiség igen nehezen ébred kábulatából,
és hiába tekint fel, oly esdeklően az égre.
Kényszerhelyzetben nehéz élni és nehéz dönteni,
az ember lelke ki van szolgáltatva folyvást,
s gyakran hullanak sokak könnyei.
Kényszerhelyzetben nehéz élni, tenni a dolgokat,
megfosztva a boldogságtól és a reménytől,
oly könnyű tönkretenni a sorsokat.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek soha nem vidám,
nem boldog, nem felszabadult és nem is örül,
nagyon jól tudja, ez az élet milyen silány.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek szíve belül vérzik,
s összetört álmai darabjai szerteszét hevernek,
számára az út vége sötét és nem fénylik.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,
amikor csak az emlékezetünk tartja életben,
s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.
Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,
egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,
s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.
Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,
mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,
s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.
Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,
hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,
s az az útja a számára és nekünk is a végső.
A lefogyott Remény egykor remek formában volt,
délceg, erőteljes, segítőkész és szeretni való,
s az egész élete mások biztatásáról szólt.
Mindig ott volt, mikor szüksége volt rá valakinek,
támaszt nyújtott a legnehezebb időkben is,
s rengeteg biztatást adott mindenkinek.
Mostanára azonban meggyengült, kedvetlen lett,
szomorúvá és mélabússá vált, meggyötörtté,
már nem tudja felvidítani semmilyen tett.
A lefogyott Remény a sok rossztól kezdett fogyni,
mára szinte alig maradt belőle csont és bőr,
és hamarosan véglegesen el fog kopni.
