Saját alkotásaim
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Szorul a hurok az emberiség nyaka körül, biz nagyon,
elvész a szabadság, a józanság és az értelem,
s nyomuk sem marad majd egy napon.
Odalesz minden, amiért az elődök a vérüket ontották,
amiért képesek voltak feláldozni az álmaikat,
és hogy ez lesz, azt soha nem gondolták.
Nem hitték, hogy az utódaik semmivé lesznek, nullák,
fejet hajtanak külső erőknek és a gonosznak,
s nem marad utánuk más, csak hullák.
Szorul a hurok az emberiség nyaka körül, biza szorul,
és amennyiben az emberek nem térnek észre,
a remény e világban örökre visszavonul.
Madárének csendül az éjben, a természet pihenőre tér,
odafönt szikrázóan ragyognak a csillagok,
s az álmok világa, újfent életre kél.
Varázslatos pillanatok suhannak a tavaszi szellő hátán,
tündérek, angyalok, manók és koboldok is,
no meg a híres, tüzet okádó sárkány.
Eme pillanatok teszik annyira különlegessé az álmokat,
amelyekben a fantázia és a remény szárnyal,
szabadjára eresztve, az alvó vágyakat.
Madárének csendül az éjben, a vidéken békesség honol,
kicsik és nagyok ilyenkor egyaránt alszanak,
ilyenkor ez a világ, nem olyan komor.
Az örök homályban élők boldogok, a fény nem zavarja őket,
s nem kell félniük a tisztánlátás okozta sokktól,
így bátran, lehetetlen álmokat szőnek.
Az örök homályban élők boldogok, vesztenivalójuk nincsen,
semmiképp nem árthat nekik a szörnyű valóság,
s azt el sem fogadnák, semmi kincsen.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel a napfényben,
és róják az úttalan-utakat, az ismeretlen felé,
megvillannak, majd eltűnnek sebtében.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel, s szép álmok,
szívből jövő vágyak, remények csatlakoznak,
és így együtt lejtenek, sejtelmes táncot.
Az álmok kora lejárt, beköszöntött a sötétség kora,
a valóságnak, s az igazságnak ím bealkonyult,
az egykori reményt is elfújta a szél, tova.
Az álmok kora lejárt, a mesebeli hősöknek is vége,
az emberiség igen nehezen ébred kábulatából,
és hiába tekint fel, oly esdeklően az égre.
Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,
és levetni magunkról a terheink páncélját,
egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.
Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,
kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,
melyeknek ez biz, kizárólag formaság.
Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,
adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,
és nyoma sem fog maradni halála után.
Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,
ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,
és mindig önnön pusztulása felé tartson.
Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,
megérdemelten, szabadon élni, emberként,
és eme sok mocskot, magunkról lerázva.
A mesék birodalmában szabadon szárnyal a fantázia,
bárkiből lehet hős, király, királylány, varázsló,
csupán az eszét, s az álmait kell használnia.
Lehet bátor lovag, ki megmentette a hercegnő életét,
válhat manóvá, tündérré, mágussá, törpévé,
és feltalálóvá, aki körberepülte a féltekét.
A mesék birodalmában minden perc izgalom, csoda,
kalandokban nincs hiány, unatkozni nincs idő,
s aki már járt ott, nem vágyik máshová, soha.
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
Mire gondolunk, amikor behunyjuk a szemünket,
mire is, az elfojtott vágyainkra, az álmainkra,
és arra, mikor elveszítjük az eszünket.
Arra, hogy sokkal többek is lehetnénk, másabbak,
ám ahhoz bizony meglehet, változni kellene,
s talán úgy elhagynának a fájdalmak.
Mire gondolunk, amikor megérint a valóság szele,
és rájövünk, csupán kis porszemek vagyunk,
s az életünk, biz keserűséggel van tele.
