Saját alkotásaim
Sokszor nem kaphatjuk meg azt, amire vágyunk,
legyen az szerelem, szeretet, vagy a pénz,
s így nem válhat valóra az álmunk.
Sokszor nem kaphatjuk meg az óhajaink tárgyát,
és hiába küzdünk, hiába szenvedünk sokat,
nem látjuk meg, az angyalok szárnyát.
Milyen alapon dönt bárki a testünkről és a lelkünkről,
hogyan merészel, egy sötétség vezérelte klikk,
megfosztani a jogainktól, s a testünktől?
Miféle világban élünk, ahol a gyermek, nem a szülőké,
és amelyben a normalitást elmossa a mocsok,
s jobb, ha senki, soha nem válik szülővé?
Az egykori értelem elbutítása miként lehet ilyen gyors,
és miféleképpen gondolkoznak a hiszékenyek,
s mi az oka, hogy ilyen kegyetlen a sors?
Hogyan hagyhatják az emberek, a mérgek beadatását,
s a teljes ellenőrzést valamennyi percük fölött,
a szabadságuk elvételét, befagyasztását?
Milyen alapon dönt bárki a testünkről, az álmainkról,
az érzéseinkről, a szerelmeinkről, az életünkről,
s miképp foszthatnak meg, a vágyainktól?
Rózsaszín álmok homályosítják el a szemet sokszor,
a szép álmok ideje igen hamar lejár és eltűnik,
hisz a sors legtöbbször, nem a jóra voksol.
Rózsaszín álmok homályosítják el a szemet, vakítva,
és sikereket, dicsőséget vetítenek az ember elé,
ám mindezeket az ébredés, a sárba taszítja.
Amit a szív és az emlékezet megőriz, az elkísér végig,
ezen emlékek elevenen ragyognak, s örökre,
végezetül eljutnak a fényességbe, az égig.
Amit a szív és az emlékezet megőriz, az a lélekben él,
táplálja az egykori álmokat, a kínzó vágyakat,
mindennap velünk fekszik, s velünk is kél.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos, s a maga álma,
a maga tervei, elképzelései, a saját szerettei,
a saját érzelmei és önmaga izzó vágya.
Mindenkinek a maga kis világa a fontos és a maga élete,
önnön fájdalmai, szenvedései, kínzó bánata,
ám legvégül mindenkit utolér a végzete.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek és mennyi álmot,
amelyek meg tudják szépíteni az ember életét,
legyen a sors bármily kegyetlen, s álnok.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek, s mennyi vágyat,
hány izzó pillanatot, sóhajt, reményt, szerelmet,
amelyek egyszer a végtelen felé szállnak.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak a messzeségbe,
sokszor becsapnak minket és fájdalmat okoznak,
így küldenek bennünket a szenvedésbe.
Hiába reménykedünk abban, hogy álmaink valóra válnak,
s hiába hisszük, hogy mi oly különlegesek vagyunk,
végül kiderül, reánk is kudarcok várnak.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak, eltűnnek tova,
s miután felperzselték a lelkünket és a szívünket,
már nem fognak visszatérni többé, soha.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, de mennyire,
ugyanúgy fájó elveszíti a reményt, a vágyainkat,
és mindentől eltávolodni, igen messzire.
Fájó megélni az érzéseinket, amikor azok célt nem érnek,
és iszonyúan szomorú, ha a végkifejlet tragikus,
és a képzeletünket megfojtja az enyészet.
Mindenkinek vannak ábrándjai, amik éltetik, míg bírják,
s feltöltik olyan érzelmekkel, mikről nem is tudott,
amíg a valóság percei magukhoz nem hívják.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, s igen gyötrő,
akkor is, ha csupán a fantáziánk varázsolta nekünk,
és hogy el tudjuk-e fogadni mindezt, az a döntő.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, talán a semmibe,
csodás álmok róják az utat és velük tart a lélek,
meglehet, nem jutnak nagyon messzire.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, tétován, remélve,
s miközben a szív titkoltan dobog a szerelemtől,
a szél könnyeket csal, az ember szemébe.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja izzó vágyait,
akkor önnön csapdájába esik és ott is ragadhat,
s emiatt nem tudja beteljesíteni az álmait.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja, kit is szeret,
hiába lángol a szíve és hiába van tele érzésekkel,
bizonytalansága kiveszi vitorlájából a szelet.
