versek Archívum - 182 / 228 oldal

Elszálltak a gyermekévek

Elszálltak a gyermekévek, sajnos nagyon régen,

oly vidámak voltak, boldogok, és játékosak,

jobbak, mint manapság, minden téren.

Akkoriban a kacaj felhőtlenül és őszintén szólt,

a nevetés csengő hangja töltötte be a teret,

s a grundon pedig bárki lőhetett gólt.

Fogócskázás, bújócskázás, kardozás a sötétben,

birkózás, szaladgálás, lábtenisz, tollasozás,

s tréfás incselkedés a víztorony tövében.

A repülőtéren menekülés az üldöző kutyák elől,

csetlések, bukások, s különféle sérülések,

néha dorgálások a morc felnőttek felől.

Alkalomadtán ki lehet vajon az erősebb, bunyó,

azután ment minden a megszokott módon,

s százig számolhatott az aktuális hunyó.

Esténként felüdítő rémisztgetés, történetek által,

jöhetett a szellemvadász, a gyilkos sárkány,

s a megszökött rém, a lábán lánccal.

Elszálltak a gyermekévek, jó volt fiúk, s lányok,

sajnos sokatok ma már csak emlékként él,

de örökre szeretettel gondolok rátok.

A szív mélyén

A szív mélyén rejtőznek a lélek titkai és az igazság,

azok az emlékek, amelyek a valóságot őrzik,

s amelyeknek célja nem a vigasság.

A vágyak, az álmok, a szerelmek és az igaz szeretet,

a rajongás, a ragaszkodás, az őszinte barátság,

a jóból sohasem kap senki sem eleget.

E mélyben rejlik a keserűség, a csalódás és a harag,

a vonzalom, a megbecsülés, s az elismerés,

miközben a világ gyorsan előre halad.

Ki a megfelelő pillanatot nem használja fel, elkésik,

és sokat veszíthet, bár meglehet nem is tudja,

mire rádöbben erre, addigra biz elvérzik.

A szív mélyén felgyűlnek az érzelmek, a fájó sebek,

és nem múlhatnak el a kudarcok égető kínjai,

megmaradnak az általuk okozott hegek.

Izzik a pokol

Izzik a pokol, perzsel a hőség,

s nem igen lesz az idén bőség.

Szenvednek is az élők nagyon,

s mit elveszíthetnek az vagyon.

Kiszárad a fű, elsorvad a mező,

s leéghet a legmagasabb fenyő.

A növények is a végüket járják,

s mind a végső napjukat várják.

A forróság nem kímél meg soha,

a reményt is száműzi majd tova.

Az élet folyama hamar kiszárad,

és a fájdalom kihozza a hibákat.

Szenvesztő izzadás, s fájó kínok,

elhanyagolt és gondozatlan sírok.

Bizonytalan élet, szomorú napok,

fájdalmas sebek, kicsik, s nagyok.

Erőszakkal bezárt és hazug világ,

elhallgatott igazság, s néma viták.

Nyomorba taszított emberek sora,

a rossz elűzendő mindörökre tova.

Beárnyékolt álmok, leölt vágyak,

igaztalan, s teljesen hamis vádak.

Az emberiség kiirtása nem mese,

nem maradhat senkinek kedvese.

Izzik a pokol, s nem kegyelmez,

minden élőt biza megfegyelmez.

Újabban megfakulnak az álmok,

mivel az élet rögös és biza álnok.

A jó anya

A jó anya a gyermekét a legelejétől kezdve védi,

ápolja, gondozza, sokszor a széltől is óvja,

s ha nincs mellette, a távolból is félti.

Mindent megtesz érte, amit csak emberileg lehet,

mi erejéből futja, sőt gyakorta erőn felül is,

és feltétel nélkül, tiszta szívből szeret.

A saját gondjait, s a problémáit a háttérbe szorítja,

odaadja az utolsó krajcárját, a legjobb falatokat,

hiszen imádja, s ha teheti csókokkal borítja.

A gyermeke örömében az örömét leli, jóra tanítja,

igyekszik tisztességes embert nevelni belőle,

s a legkisebb bánatát is megérzi, gyanítja.

A jó anya soha nem ártana, semmi pénzért őneki,

sem parancsra, sem zsarolásra, s fenyegetésre,

a jövőjét, a testi épségét kockára nem teszi.

A lelkek harca

A lelkek harca bizony az idők kezdete óta folyik,

gyakran nagyon kegyetlenül, máskor szelíden,

s addig tart, amíg csak az élet el nem fogyik.

Számtalan megpróbáltatás teszi nehézzé az utat,

sok az ármány, irigység, megtervezett gonosz,

és sokszor nem könnyű megtalálni a kiutat.

A lelkek felemésztődhetnek a folytonos harcban,

rémes sebeket szerezhetnek, példa nélkülieket,

s legtöbbször magukra maradnak a bajban.

Óriási szükségük van szeretetre és igaz ölelésre,

szívből jövő, tiszta, önzetlen segítő szándékra,

nagy az érzelmek kavalkádja, szövevénye.

A lelkek harca alkalomadtán nyugvópontra érhet,

hol a vágyak, az álmok, elérhetik az áhított célt,

s a boldogság percei a rosszra csapást mérnek.

Ha visszatérnének

Ha visszatérnének elhunyt szeretteink e világra,

megrökönyödve néznének mindenfelé körbe,

s inkább visszafeküdnének a sírba, de hiába.

A visszaút lehetősége örökre bezáródna előttük,

itt ragadnának a gondok, s a bajok közepette,

ám maradna egy nem szokványos előnyük.

Őket bizony nem tudnák elpusztítani újra, ismét,

nem hatna rájuk semmiféle praktika, s méreg,

bár nem tetszene nekik ez az újfajta ittlét.

Szomorúan látnák, mit is tesznek az emberekkel,

és miképpen tartják félelemben az utódaikat,

s manipulálnak zsarolással, fegyverekkel.

Ha visszatérnének, elhoznák az igazság lángját,

halhatatlanként harcolnának, velünk karöltve,

amíg a bűnösökből nem raknának máglyát.

A pusztulás felé tartva

A pusztulás felé tartva halványulnak a fények,

sötét felhők gyülekeznek fent a tiszta égen,

s mélabúsan ballagnak az emberi lények.

Megosztottak, összezavarodottak és rettegők,

egymásra félénken, s gyanakodva pillantók,

e történésekről nem álmodtak a felmenők.

A régi harci szellem kihalt az idők folyamán,

az ősi életösztön újabban a sírba távozott,

s a lelkek ott ülnek, a végzet fogatán.

A pusztulás felé tartva hangosan sír a szeretet,

fuldoklik az öröm, s rémülten dobog a szív,

nem kímélnek felnőttet, sem gyereket.

Könnyű a másét feláldozni

Könnyű a másét feláldozni, az bizony nem számít,

és nem számít a családjuk, sem a gyermekeik,

ha meghalnak, van aki csak vállat rándít.

Van az a pénz, amiért egyesek elárulják a népüket,

elpusztítanának bárkit, bármikor, előnyökért,

s a televízióban mutogatják a képüket.

Közben szentül hiszik, ők kimaradnak majd ebből,

hiszen maradéktalanul segítik a sötét hatalmát,

ám állításaik véreznek számtalan sebből.

Mindez lényegtelen, mert velük nem lehet vitázni,

amire leszerződtek, legyen az bármily gonosz,

azt bármi áron végig fogják csinálni.

Könnyű a másét feláldozni, őnekik az sohasem fáj,

a markukat dörzsölve nevetnek az embereken,

de egyszer rájuk is elszámoltatás vár.

A koporsó mellett állva

A koporsó mellett állva számtalan emlék kel életre,

s felidéződik rengeteg, már elfeledett történés,

aminek jelentőségét az ember nem értette.

Most azonban, amikor nincs visszaút, s nincs esély,

s nem lehet megváltoztatni a múlt eseményeit,

a fájdalom, mely marcangol, nem csekély.

Visszagondolva, s a jelentősebb pillanatokat átélve,

megrendítőleg hat mennyi rossz döntés akadt,

pedig a megoldás lehetett volna százféle.

Lehetett volna, de a félelem visszatartotta a vágyat,

s nem engedte a változtatást, a másként látást,

s bizony nem tudta elhessegetni az árnyat.

Az árnyat, mely a szívet folyvást a markában tartja,

szorongatja és rettegést kelt bárhol, bármikor,

s a hátramaradt lelkeket a bánatba hajtja.

A koporsó mellett állva, lehajtott fejek körös-körül,

könnyes szemek és sápadt, bánatos arcok sora,

s nincs olyasvalaki, ki mindennek örül.

Forróság szele

Forróság szele suhan a világon szerte,

elbágyaszt és gyakorta beleáll a fejbe.

Lüktetően jelzi, hogy változik valami,

s a Nap sugárzása bizony nem tavaszi.

Kimerít, megéget, s elveszi az energiát,

leizzaszt és nem kímél senki emberfiát.

Nyomában pihegés, nehéz levegővétel,

megdolgozza a torkokat a levegőjével.

Forróság szele járja be amit csak lehet,

s ez ellen az élővilág semmit nem tehet.

Felperzseli a vidéket és a városok porát,

elfújja a nyugodt, pihentető álom korát.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30