versek Archívum - 183 / 228 oldal

A nyugalom színtere

A nyugalom színtere a zöld mezők világa,

hol folyvást nyílik a rétnek sokféle virága.

Méhek zümmögnek a virágszirmok fölött,

s apró hangyák sétálnak a fűszálak között.

A fürge gyíkok sütkéreznek egy kő tetején,

s kifekszenek oda már korán, a nap elején.

A csörgedező patak a halak kedvelt helye,

ott jól érzik magukat, rovarlárvákkal telve.

Énekes madarak hangja hallatszik a fákon,

dalukkal jelzik az örömüket télen, nyáron.

A hangjuk a párválasztásban is sokat segít,

minden kis madár lelke igen szép, s szelíd.

A jó magas fűben vadnyulak ugrándoznak,

sokat játszanak, s biz vidáman futkároznak.

A közeli erdőből idejárnak az őzek legelni,

a dús, erős fűszálakat kissé nehéz lenyelni.

A nyugalom színtere ez a gyönyörű vidék,

sok kis állat jár le a patakhoz, hogy igyék.

Pazar ez a táj, s csodás, varázslatos a hely,

ahol az élőlények sokasága védelmet nyer.

A Gonoszok Szövetsége

A Gonoszok Szövetsége a világ urának hiszi magát,

s mindent meg is tesz érte, hogy láthatatlanként,

a bérencein keresztül hallassa a szavát.

Évszázadok óta forralják fekete üstjeikben a mérget,

a kotyvalékuk igen hatásos, s szörnyen pusztító,

ki lehet vele irtani a legszívósabb férget.

Eme bűzös, gyilkos folyadékkal akarják elérni a célt,

s átvenni a maradék élővilágon a teljes hatalmat,

mielőtt a végtelen órája elüti majd a délt.

Meglehetősen könnyű a dolguk, túl sok a hiszékeny,

rengeteg a megtéveszthető, s a félelemben tartott,

legyenek azok a városokban, vagy vidéken.

A kísérlethez nem is kívánhatnának jobb alanyokat,

mint akik önként lemondanak minden jogukról,

s áhítattal magukba fogadják az anyagukat.

A Gonoszok Szövetsége igényt tart az egész világra,

hiszik, az nekik jogosan jár, ez nem lehet kérdés,

s alkalmat sem adnak tisztességes vitákra.

A túlzott önhittségük, önteltségük nem ismer határt,

ám mikor fellobban az igazság tüzének a lángja,

bizony mind meg fogják ismerni a halált.

A szavakon lovagolva

A szavakon lovagolva próbálják mosni az elmét,

érdekeiknek megfelelően csűrnek-csavarnak,

s igyekeznek elfogadtatni a gonosz tervét.

Oly rafináltan, s agresszívan nyomják le a torkon,

kegyetlenül izzítják a feszültséget egész nap,

s röhögnek a milliónyi tragikus sorson.

Egymásnak is ellentmondva propagálják a halált,

hiszen őket nem érinti fenyegetés és zsarolás,

becstelenségük bizony nem ismer határt.

Lelkiismeretük sohasem volt, kapzsik, s önteltek,

könnyedén a pusztulásba küldenek bárkiket,

s hiszik a növények miattuk zöldellnek.

A szavakon lovagolva utoléri biz őket is a végük,

s megfizetnek majd mindazért, amiket tettek,

soha nem bocsát meg nekik a népük.

Vannak napok

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül,

hiába töri magát az ember keményen,

az erőlködésbe bizony kimerül.

Valamennyi jó szándék kevésnek bizonyul,

és minden tenni akarás semmivé válik,

s bizony visszaüt hamar piszokul.

A kedvesség gorombaságra vált, s haraggá,

a sértések az érzékeny pontokat keresik,

s biz érzik a gyűlölet tesz szabaddá.

Megutálhatják egymást azok, kik szerettek,

s akik egymás mellett álltak oly sokáig,

ám dühükben semmit nem tehettek.

A harag, a düh, s a gyűlölet jóra nem vezet,

felőrli a szíveket, meggyötri a lelkeket,

s könnyedén bárkit ellenséggé tehet.

Vannak napok, amelyek bár ne lettek volna,

melyek fájnak majd az idők végezetéig,

s bár az élet ne a keserűségről szólna.

Senki nem tudhatja

Senki nem tudhatja, hogy másoknak mije fáj,

s nem érezheti át a gondjait, a sérelmeit,

bármiket is mondjon ki a száj.

Elhiheti ugyan, s megértheti a panaszok sorát,

mégis könnyedén hallgatja mindazt végig,

hisz önmagán nem látja azok nyomát.

Megannyi tragédia teheti búsabbá a napokat,

megviselve az emberi szíveket, s lelkeket,

megtörve a kicsiket, s a nagyokat.

Számtalan veszteség kíséri az életnek az útját,

rokonok, barátok, s szerelmek elvesztése,

sokan sírják vissza önmaguk múltját.

Senki nem tudhatja, mi vár reá az úton végül,

mikkel is kell megküzdenie egymagában,

míg a saját érzéseivel meg nem békül.

Álomvilágban élve

Álomvilágban élve a valóságot homály fedi,

másnak tűnnek a nappalok, az éjek,

s az élet boldogsággal teli.

Napfény ragyogja be a tájat, s zöldek a rétek,

méhek zümmögnek a virágok fölött,

az élőlények vidáman élnek.

Senki nem bánt senkit, s nyugodtak a napok,

nincsenek problémák, sem gondok,

s nincsenek foglyok, rabok.

Őszinték az emberek, s a szeretet ereje nagy,

nem létezik a gonosz, s az ármány,

és nincsen hideg, sem fagy.

Érzésekkel, s érzelmekkel telítettek a percek,

mindenfelől árad a segítőkészség,

s a szívek örömmel teltek.

Álomvilágban élve békések a vágyak, álmok,

az ébredés biza fájdalmas, rémítő,

a valóság szörnyű, s álnok.

Csak óvatosan

Csak óvatosan, mikor a rossz elvonulni látszik,

az is a kegyetlen, gyilkos terv része csupán,

s a gonosz a reményekkel játszik.

Elhitetik, hogy újra szép lesz az élet és a világ,

s visszatér minden a megszokott mederbe,

elhalkulnak a kiélesedett viták.

Azonban mindez a vágyak, s az óhajok játéka,

szemfényvesztés a legmagasabb szinten,

ám itt marad a sötétség árnyéka.

Mindazok, akik a sok borzalom mögött állnak,

újabb taktikákon dolgoznak a háttérben,

s csak az altatás hatására várnak.

Csak óvatosan, az önbecsapás jóra nem vezet,

hamarosan sokkal erősebben csapnak le,

ha nem ébrednek az emberek.

Levegőhöz jutva

Levegőhöz jutva az áldozat kezd remélni,

s miközben erősen kapkodja a levegőt,

elkezdi hinni, a holnapot megéli.

Fojtogatója azonban csak szórakozik vele,

ezáltal a saját gyilkos játékát játssza,

s szíve kegyetlenséggel van tele.

Karmait már mélyen belevájta jól a húsba,

áttépve a szöveteket s az inakat is,

a zsákmányt az árnyékba húzva.

Az rángatózik hevesen, s rémülten retteg,

kapaszkodik a maradék életösztönébe,

és tudja, hogy jártak így ezrek.

Levegőhöz jutva felcsillan egy kis remény,

ám az életben maradáshoz több kell.

Vajon túl fogja élni szegény?

Volt valaha

Volt valaha egy hatalmasra növekedett folyó,

szelíd hullámokkal hömpölygős, s életet adó.

A messzi keletről indult el a nyugati táj felé,

hosszú útján több, kis ér is csatlakozott belé.

Megvívta küzdelmeit a rideg, nehéz tereppel,

s túljutott rajta egyszer és újra, s nemegyszer.

Végül a csodás, zöld mezőn lassított, megállt,

és a további vándorlástól e szép helyen elállt.

Vizével éltette új otthona valamennyi lényét,

s mindennap kivette a fejlődésükből a részét.

E békés világot megtámadta a sötét szutyok,

mely a rejtett repedésekből állandóan zubog.

Ocsmány, bűzölgő mérge terjedt a folyóban,

láthatóvá lett, e förtelem nem lesz fogyóban.

Megosztotta az eddig sima, nyugalmas vizet,

az zavaros lett, háborgó és pusztítással fizet.

Volt valaha egy különleges folyó, erős, tiszta,

s minden molekulája azt az időt vágyja vissza.

Ha megosztottságán a víztömeg úrrá tud lenni,

elmossa a szutykot, aztán nem zavarja semmi.

A Gonosz agóniája

A Gonosz agóniája immáron végső kezdetét vette,

s a végzete előtt felszínre kerül majd minden tette.

Ősidők óta ármánykodik, uszít és ott árt, ahol tud,

el sem tudja képzelni, hogy valaha a vérpadra jut.

Az önteltsége, dölyfössége, s beképzeltsége óriási,

és szentül hiszi, mindenek fölött áll, s nem evilági.

Éppen ezen okoknál fogva hazudik, lop, s gyilkol,

az igazságról, a valóról, lehetőleg mindent eltitkol.

Legyőzhetetlenként biza dőzsölve élvezi a világát,

és le kívánja szakítani a szabadság utolsó virágát.

Szándéka szerint eltörölné az összes jót és szépet,

és telhetetlensége még ezzel sem érne soha véget.

A Gonosz agóniája felemészti a sötét lelkét, testét,

ám egyáltalán nem bánja meg a sok szörnyű tettét.

Közeleg az idő, mikor bűneiről számot kell adnia,

nem lesz menekvés, fejét a kosárban kell hagynia.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30