Saját alkotásaim
Vonyít a sakál hangosan, szavanna szerte,
fájlalja, hogy nem ő az állatok királya,
s eme címet el még nem nyerte.
Merészen hiszi, hogy az bizony kijár neki,
sokat szaladgál az oroszlán nyomában,
és amit csak lehet, attól elcseni.
Igyekszik magát igazán bátornak mutatni,
ám amikor az oroszlán elkezd üvölteni,
rögvest szalad fedezék után kutatni.
Vonyít a sakál, a bőrét mentve iszkol tova,
a mai estén sem fogja teleenni magát,
s kezdi belátni, nem lesz király soha.
Az állatvilág trónján egy majom ül és terpeszkedik,
flegmán, s pökhendin, lenézve a többi lényt,
egyfolytában ricsítozik, szervezkedik.
Az oroszlán, s a tigris, az árnyékban pihenve figyel,
hagyják ugrálni, majomkodni, a szemük rajta,
tudják, övéké az igazi hatalom, a siker.
A többi állat el van foglalva az életben maradással,
azzal, hogy tudjon élelmet találni, meg vizet,
s ezért küzdenek, számtalan akadállyal.
Nem jut el hozzájuk a majomparádé híre sohasem,
s még egy kis szél sem fúj feléjük a magasból,
így nem sejthetik, mi is folyik odafenn.
Az állatvilág trónján egy majom ül, büszkén feszít,
el van telve önnön nagyságától és sikerétől,
s biztos benne, hogy soha nem veszít.
Az oroszlán és a hiénakutya meséje létezik bizony,
és kettejük küzdelme igazán különleges csata,
a kapcsolatuk nem egy hétköznapi viszony.
Az oroszlán hatalmas, erős, büszke és igazi király,
méltósággal lépdel a szavannán szerte-széjjel,
úgy hiszi, nem fenyegeti ellenséges viszály.
Ám tévedésben él, mert túlontúl lebecsül másokat,
más állatokat nem tart számottevő ellenfélnek,
s pusztított már el más oroszlán klánokat.
Egyszer útjába került a hiénakutyáknak egy tagja,
mérgesen felhördült a láttán és nekiiramodott,
érezte ez bizony a hét legremekebb napja.
Hirtelen kirántotta a menekülő kutya hátsó lábait,
fölébe került, igyekezett elszorítania a torkát,
s élvezte, ahogy kiélheti a gyilkos vágyait.
Áldozata azonban kirántotta magát a fogai közül,
és hangosan nyüszíteni kezdett a többieknek,
akik elő is törtek a száraz cserjék mögül.
Voltak vagy húszan és nem hagyhatták a társukat,
elkezdték harapni a fenséges oroszlán hátsóját,
új és újabb sebek ejtésére nyitva a szájukat.
A király dühödten morogva húzta maga alá a farát,
számtalan sebből vérzett a teste, sérült a lelke,
s végül alig tudta megmenteni tőlük magát.
Az oroszlán és a hiénakutya meséje valódi példa,
megmutathatja az egész állatvilág számára azt,
ha a sok kisállat összefog, nem lesz préda.
A hím oroszlán a szavannát járta,
büszkén sétált, ereje teljében volt,
izzasztó körútjának a végét várta,
minden a területvédelemről szólt.
Falkája ezalatt élelemre vadászott,
lopakodva cserkészett majd támadt,
sokszor csak egy helyben tanyázott,
a várakozásba gyakorta belefáradt.
A felség hazaérte után enni kezdett,
tömte a húst, mit a többiek szereztek,
a gnú bizony elég sovány, nyeszlett,
ennél ők jóval táplálóbbat szerettek.
A kölyköknek alig maradt élelem,
keservesen rágták a bőrt, a csontot,
még sohasem érezték mi a félelem,
apjuk az ellenségre bátran rontott.
Éjjel négy támadó lépte át a határt,
szándékuk egyértelmű, győzelem,
a király bömbölve hallatta a szavát,
remélve, hogy ő kerül ki győztesen.
Erőteljesen az ellenfelekre támadt,
azok meglepődve hőköltek vissza,
nem érezte, hogy lassú, vagy fáradt,
a családjáért ha kell, a vérüket issza.
Harapták és marták az oldalát, hátát,
mancsok tépték, s szaggatták a farát,
felhasították a véresen morgó száját,
mégsem tudták megnyerni a csatát.
Hiszen a sajátjaiért küzdött vérezve,
falkájáért fel is áldozta volna magát,
dühödten, s fájdalmat nem is érezve,
ellátta a hívatlan betolakodók baját.
Morani emlékére.
