Saját alkotásaim
A rózsák kertjében számtalan gyönyörű rózsa él,
reggelente harmat csillog a szirmaikon,
s éjjel borzolja a leveleiket a szél.
A Nap mosolyog, ha az útja során letekint rájuk,
s estig gyönyörködik, mielőtt pihenni tér,
éjszaka a Hold vigyázza az álmuk.
A rózsák kertjében állandó a szépség, a szeretet,
itt otthonra lel a békesség és a nyugalom,
melyek feledtetik a lelki sebeket.
Amíg valaki meghal, számtalan problémája akad,
alig van nap, amikor igazán nyugodt lehet,
s mindez a világ gonoszságából fakad.
Rengeteg küzdelem és sok félelem keseríti a létet,
számtalan gond nehezíti a mindennapokat,
ám az élet nem érhet ilyen csúfos véget.
Muszáj küzdeni, mert egyszerűen más kiút nincs,
s ez még akkor is igaz, ha sajnos hihetetlen,
bizony az akarat, a kitartás nagy kincs.
Amíg valaki meghal, szétzúzzák a lelkét sokszor,
megalázzák, megtiporják és földbe tapossák,
viszont a remény így is az életre voksol.
A prés alatt minden olyan egyszerűnek tűnik,
s nem kell tenni semmit, csupán ellapulni,
miközben a nyomás meg nem szűnik.
Így válik eggyé a különféle dolgok sokasága,
s miközben minden jó egyre jobban szorul,
a préselő finom bort önt a poharába.
A prés alatt a legparányibb darab is felsóhajt,
hiszen minden nappal egyre nő a szorítás,
és végül így áll össze a disznósajt.
Nem lehet szeretetet venni, azt ki kell érdemelni,
meg kell dolgozni érte, jó szívvel, tettekkel,
és minden lépést fontos mérlegelni.
Az igazi szeretet őszinte, segítőkész, ragaszkodó,
támogató, melengeti a lelket gondok idején,
és soha nem erőszakos, parancsoló.
Nem lehet szeretet nélkül élni és nem is érdemes,
túlontúl rideg, kemény, s kegyetlen világ ez,
melyben a szeretet nagyon is lényeges.
A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,
s habár néha felcsillan a vigasz reménye,
valójában meg úgysem kímélnek.
Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,
s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,
ám elfeledni képtelen őket a képzelet.
Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,
kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,
és kihagyott lehetőségek, vegyesen.
A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,
az ember próbálja ügyesen titkolni őket,
s reméli, eljön a számára a pirkadat.
A szorgos hangyák egész életükben dolgoznak,
éjjel-nappal igyekeznek táplálékot találni,
és ezen sorsukban mind osztoznak.
Állandóan gyűjtögetnek, hogy legyen mit enni,
segítik egymást, hisz közösségben az erő,
s valamennyien tudják, mit kell tenni.
Életüket gyakran megkeserítik a rabló hangyák,
amelyek elveszik az összegyűjtött javaikat,
és így népüket még élni sem hagyják.
Folytonosan kifosztva a fennmaradás kétséges,
éheznek, pedig gondtalan éveik lehetnének,
s hogy megmaradnak-e, az kérdéses.
A szorgos hangyák lassan kipusztulnak végleg,
hiszen nem képesek harcolni önmagukért,
és mindig is kizsákmányoltan éltek.
Az élet küzdelmek sora, az elejétől a végéig,
számtalan gyötrelem, s megannyi kín,
melyek eljutnak a lélek mélyéig.
Ott aztán jókora vihart kavarnak szakadatlan,
és szinte felemésztik a lelket teljesen,
mely a foglyukká lesz akaratlan.
Néhanap azonban egy kis vidámság is benéz,
s felcsillant egy kis reményt, valami jót,
melyet kedves mosollyal tetéz.
Az élet küzdelmek sora, de mindig van esély,
csupán észre kell venni és jó lapot húzni,
ám van, ami nem múlik, a veszély.
A fantáziák világában bizony megtörténhet bármi,
valóra válhatnak a legkülönlegesebb álmok,
s az ember tud a csillagok között járni.
Lovagolhat sárkányok hátán, s lehet egy varázsló,
megküzdhet a csodaszép hercegnő kezéért,
és lehet gonosz űrlényekkel csatázó.
Halhatatlanná válhat és uralhatja az egész Földet,
űrhajóval száguldozhat a galaxisok között,
s legyőzheti a veszedelmes szörnyet.
A fantáziák világában nincs akadály és lehetetlen,
lenyűgöző teremtmények lakják a bolygót,
békében, boldogságban, szeretetben.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,
és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,
lelki békére, nyugalomra nem lel.
Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,
szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,
és semmivé válik mindenki terve.
A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,
a felfogóképesség csupán árnyéka magának,
s már egy fuvallatra is félve rezdül.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,
pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,
s végül kiderül, mennyit is értünk.
A terelgetett folyó évszázadok óta rója az útját,
átjutott mezőkön, hegyeken, s völgyeken,
miközben nem felejtette a múltját.
Kicsi érként kezdte, azután patakként folytatta,
egyre növekedett, erősödött és szélesedett,
s a haladásban senki nem bolygatta.
Bármerre folyt, a folyásiránya természetes volt,
néha balra, máskor jobbra kellett kerülnie,
és maga előtt nehéz hordalékot tolt.
Tisztult a vize, miután mindettől megszabadult,
szépen és lassan hömpölygött ezek után,
s az éles sziklák közül is kiszabadult.
Egy ideje azonban egy félelmetes erő terelgeti,
leszabályozza azt is, mi legyen az iránya,
s ilyetén a szabad folyást nem engedi.
A terelgetett folyó útja egy szakadék felé vezet,
ahonnan nem lesz kiút a számára sohasem,
s ez ellen meglehet, semmit nem tehet.
