Saját alkotásaim
Őszi estéken, amikor fent ragyognak a csillagok,
s a Hold, kerekded arccal mosolyog közöttük,
itt, alant, a szellővel suhannak az illatok.
Még pompáznak a virágok és termés van bőven,
a fák ágai roskadoznak az almától, körtétől,
a természet szépsége páratlan az őszben.
Őszi estéken, amikor az élővilág nyugalomra tér,
s elcsendesedik minden, kialszanak a fények,
az álmok világa, ismételten új életre kél.
A rémisztő lábnyomok félelemmel töltik el a lelket,
van közöttük kicsi, nagy és lúdtalpas lenyomat,
ám az ökolábnyom az, amely sikerre lelhet.
Félelmetes, hiszen ezt hangoztatja a tévé, s a rádió,
ne használj sok vizet, ne lépj ki a házadból sem,
ám meglepő módon, nem ezt súgja a ráció.
Ne járj autóval, csak a tömegközlekedés az, ami jó,
s a legapróbb rezdülésed is kárt tesz mindenfelé,
a kiváltságok sokasága, csakis az elitnek való.
Ne egyél állati fehérjét, hiszen finomabb egy bogár,
sem a gyümölcsök, sem a tej, nem neked valóak,
ha nem hiszed el, elnyel majd a sötét mocsár.
Ne fürödj, s ne moss, örülj, hogy egyáltalán élhetsz,
a készpénz nélküli világban csakis rab lehetsz,
bármennyire hitetlenkedsz, hiába kétkedsz.
Bűntudatot próbálnak kelteni, reszkessen az ember,
mivel csakis miatta van ilyen helyzetben a világ,
s amíg a fajtája él, a Föld nyugalmat nem lel.
A rémisztő lábnyomok ökoálmokat vetítenek elénk,
s eme álmokban már ökohullák vagyunk csupán,
ilyen hazug gondolatokat sulykolnak belénk.
Ki ne imádná a filmek között a reklámokat nézni,
sőt, azok közben is, az izgalmas pillanatokban,
s ki tudna e csodás reklámok nélkül élni?
Van választék bőven, intimbetétek, banki hitelek,
luxus autók, gyógyszerek tömege, üdítőfélék,
s üdülésre váró hotelek, külföldi szigetek.
Édességek, mosógépek, mosogatók és televíziók,
vízhiánnyal riogatás, tusfürdők, borotvafélék,
az emberek csak ezért nézik a televíziót.
Műszaki cikkek, telefonok, mosószerek és sörök,
kártyás fizetések, vitaminok, immunerősítők,
immáron a vízcsapból sem a víz csöpög.
Ki ne imádná mindezeket megtekinteni százszor,
sokszor még az álmok világát is megzavarják,
hát létezhet ennél gyönyörtelibb mámor?
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
A legrosszabb napszak, a reggel, mikor ébreszt az óra,
s álmatagon, félkábán, keserűen ébred az ember,
tudván, hogy nem számíthat semmi jóra.
Lassan feláll és felfrissülésre a fürdőszoba felé baktat,
nem érti, nem képes felfogni, miért bünteti a sors,
s miért van az, hogy hétköznapok vannak.
A munka már régóta ássa a sírját és majd bele is teszi,
tenni ellene mégsem tud, nincs igazán választása,
s emiatt az örömét eme világban nem is leli.
A legrosszabb napszak, a reggel, tönkreteszi az álmot,
ez csupán a nyugdíjig lesz így, ha azt eléri valaki,
ám addig az élet, jócskán beszedi a vámot.
Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,
nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,
és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.
Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,
izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,
s menekülnének már mindebből fejvesztve.
Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,
és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,
melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.
Rózsaszirmok hullanak alá, bekacsintott az ősz,
a Nap is mosolyog az ég varázslatos kékjében,
s a melege kellemes, nem kegyetlenül bősz.
Megjött a nyugalom évszaka, csendesedik a táj,
még virítanak a virágok, a termés kint alszik,
és a természetre, az állatokra, pihenés vár.
Rózsaszirmok hullanak alá, s a remény útra kel,
erővel feltöltődve járja a vidéket, s a várost,
és segít ott, ahol reá várakozó lelkeket lel.
Egyszer mind elmegyünk oda, hol a nyugalom örök,
s ama helyen rátalálunk majd a lelki békénkre,
ott senki nem kiabál és semmi nem zörög.
Szabadok leszünk végre, s a csillagok között járunk,
nem cipelünk terheket, gondokat, fájdalmakat,
és egy varázslatos, csodás világra találunk.
Egyszer mind elmegyünk, s visszük az emlékeinket,
visszük, mit a szívünk magában rejtett mindig,
a titkainkat, a vágyainkat és a reményeinket.
Rózsaszínben látni a világot, egy meseszerű dolog,
mindent szépnek és jónak hinni, biza nagy hiba,
mert kiderülhet, az álomképek csak romok.
Aki nem lát túl az orra hosszánál, annak már vége,
bármikor, bármilyen ürüggyel is manipulálják,
önként rogy majd rettentő félelmében térdre.
Rózsaszínben látni bármit, nem célszerű, egy álom,
zord valótlanság, az elme kreatív játéka csupán,
és ilyetén, semmi jót, soha, senki ne várjon.
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
