Saját alkotásaim
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
Csendes estéken, amikor az emlékek életre kelnek,
és általuk újra megelevenednek a múlt percei,
a lelkek egyfajta különleges békére lelnek.
Visszaidézhetik egykori önmagukat, a családjukat,
a régi szép időket és a felhőtlen boldogságot,
s azt, mikor mind vívták a saját csatájukat.
Csendes estéken, amikor a Hold lekacsint az égről,
és kerekded arccal bemosolyog az ablakokon,
egy csodát varázsol nekik, tiszta fényből.
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
Az emlékezés napjai beköszöntek, ismételten, újra,
és uralják fogják a következő napok perceit,
a fénylő gyertyalángok mögé bújva.
Apró lángok lobbannak fel egymás után a sötétben,
érzések indulnak útjukra a lelkeket cirógatva,
és egymásra találnak, fájó ölelésben.
Mint éles penge, hasít a gyász és a tüze forrón éget,
s miközben ezen lángok a magasba szállnak,
az ember úgy érzi, ez nem érhet véget.
Az emlékezés napjai velünk élnek, s velünk halnak,
és az utolsó pillanatig emésztenek mindőnket,
amíg a lelkünkből végül ki nem halnak.
Megérkezett az ősz ismét, színes levelek hullanak,
az állatvilág buzgón, szorgosan gyűjtöget télre,
és bizony egyetlen percre sem nyugszanak.
Az élelmen múlik a túlélés, várakozásra nincs idő,
lesznek állatok, amelyeket elhagy a szerencse,
és közülük nem igen marad majd hírvivő.
Az emberek világa is hasonló, ott is fontos az étel,
s ők csupán máshogyan dolgozzák fel mindezt,
nem aggódnak emiatt, míg győzik pénzzel.
Ősszel, az egyik kedvenc ételük, a jól hízott kacsa,
mely megsütve ínycsiklandó, s igen finom étek,
és örülhet az, aki végre vihet belőlük haza.
Ám az utóbbi években mindig felüti a fejét valami,
s pont akkortájt, amikorra meghíznak a kacsák,
így pusztul el mindaz, ami hazai, s tanyasi.
Megérkezett az ősz ismét és beszürkülnek a napok,
a szél gonosz ereje süvöltve hozza el a hideget,
és borzonganak majd a kicsik és a nagyok.
Az élet nagy része keserűség, szomorúság és bánat,
kéretlen teher, mindennapi gondok sokasága,
s amíg élünk, számtalan pillanat fájhat.
Persze vannak nyugodtabb napok, s békésebb órák,
szeretetteljes percek, igazi vidámság és öröm,
no meg vágyak, melyek a végtelent róják.
Az élet nagy része keserűség, kötelezettségek sora,
s miközben túlzott elvárások kísérnek minket,
úgy tűnik, ennek nem lesz vége soha.
Könnyű szájalni annak, akinek már felelőssége nincsen,
és aki biztonságban és nyugalomban éldegélhet,
s aki már nem képes túllépni egy szinten.
Aki már túl van jócskán az élete javán, s ezért szomorú,
no meg azért, mert mindezt nem bírja feldolgozni,
és éppen ezért nem a legfinomabb modorú.
Könnyű szájalni annak, kinek immár nincs mitől félnie,
hiszen még élve meg tudta érni a nyugdíjas éveket,
és talán sikerül békében az útja végére érnie.
Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,
és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,
a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.
Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,
tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,
s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.
Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,
és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,
holott önmagukban van a fájdalmuk oka.
A világ csak illúziók sokasága és nem kevesebb,
ám nem is több, olyan, mint a bűvésztrükk,
s a galaxisban itt élni a legnehezebb.
Illúzió a jóság, a szépség, a becsület, a szerelem,
a segítőszándék, az összetartás és a szeretet,
ám mindezt elleplezik oly kegyesen.
Illúziók a mindennapok is, mindaz, ahogy élünk,
s ahogyan reménykedünk egyfajta csodában,
miközben pengeélen táncol a létünk.
A világ csak illúziók sokasága, ám lehull a lepel,
s azután a mély sötétség lesz az úr a Földön,
mi eddig volt, az a vértócsában hever.
Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,
emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,
közben rájuk hárítják a világ terheit.
Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,
nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,
amit a láthatatlan kezek sokasága sző.
Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,
s ha az emberiség nem képes magához térni,
a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.
