Saját alkotásaim
Miért van az, hogy mást gondol és mást mond sok ember,
mást tesz, mint amit ígér, s másként is viselkedik,
kit lát a tükörben, mikor beköszönt a reggel?
Miért van az, hogy az alakoskodás oly természetes szokás,
a becstelenség pedig egyre gyakoribb, jellemzőbb,
és mi okból is van mindenkin ekkora nyomás?
Miért van az, hogy egy élhető világból rémálmot csináltak,
és az emberiség zömét korlátozzák, de mindenben,
miközben magukból egyesek istent csinálnak?
Hiába dúskál valaki a pénzben, ha üres a lelke,
ha nem érdekli semmi más ezen a világon,
s csak a hatalom megszerzése a terve.
Hiába dúskál valaki a pénzben, ha irigy, kapzsi,
és eladná a szeretteit is bármikor, bárkinek,
s a szívébe csak a gonosz jár be lakni.
Hiába dúskál valaki a pénzben, őt is eléri a vég,
nem menekülhet a sorsa elől, ahogy senki,
és a bűnei miatt, a tüzes pokolban ég.
Színes falevelek borítják a tájat, ragyog az őszi Nap,
csodálatosan kék az ég, a felhők pihennek,
és a békességből az élet ízelítőt kap.
Színes falevelek borítják a tájat, a szellő sem suhan,
varázslatos csend és nyugalom honol szerte,
hamarosan, este, minden álomba zuhan.
A szív akkor repes, amikor igazán boldog az ember,
amikor a lelke békességgel és örömmel telített,
s ezt szeretné még átélni, nem is egyszer.
A szív akkor repes, amikor az igaz szeretetet átérzi,
és olyan érzelmek cirógatják, amikről álmodott,
s eme pillanatot igyekszik odaadással átélni.
Sokan nem akarják meglátni az igazságot, a valót,
inkább behunyják a szemüket és félrenéznek,
szívesebben hallgatnak meg egy csalót.
Sokan nem akarják meglátni azt, ami nyilvánvaló,
mivel az nagyon kellemetlen lehet a számukra,
és nekik a hazugság inkább elfogadható.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
Sok mindent sosem tudunk meg az életünk útján,
sokszor nem ismerjük meg az igazi valóságot,
és hiába merengünk önmagunk múltján.
Nem tudjuk meg, hogy miért is születtünk egykor,
vagy ki is volt életünk szerelme, úgy igazából,
s a lelkünk nagyon szomorúvá válik ekkor.
Nem tudjuk meg azt sem, miket mondtak rólunk,
s vajon kik szerethettek minket önmagunkért,
milyen lehetett volna az életünk, a módunk.
Nem tudjuk meg, hogy a sorsunk merrefelé vezet,
mennyi időnk van még, mielőtt elköszönünk,
és arra, amink van, ki is vethetett szemet.
Nem tudjuk meg, nélkülünk milyen is lesz a világ,
fogunk-e hiányozni belőle egy napon, s kinek,
lesz-e majd a sírunkon csokor, vagy virág.
Sok mindent sosem tudunk meg, amíg csak élünk,
oly sok titok marad titok a számunkra örökre,
a végtelen idő furcsa játékot játszik vélünk.
A belül lévő feszültség meg tudja terhelni a lelket,
és jól meg tudja keseríteni a mindennapokat,
amíg az ember le nem vetkőzi e terhet.
A belül lévő feszültség legyőzhető sok kacagással,
sok-sok vidám perccel, kellemes társasággal,
pozitív gondolatokkal, s főképp akarással.
Miért kell megváltoztatni azt, ami eddig jó volt,
ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket,
és ami egy boldogabb világról szólt?
Miért kell megváltoztatni azt, ami jól működik,
ami időtálló, ami maradandó, ami segíthet,
és az igazmondókat miért is gyűlölik?
Miért kell megváltoztatni mindent rosszabbra,
és miért kell összeugrasztani az embereket,
s belekényszeríteni egy sötét korszakba?
Nem minden az, aminek látszik és sosem volt az,
olykor összekeverik az alkonyt a pirkadattal,
s ha egy növény zöld, attól még nem gaz.
Nem minden az, aminek hiszik sokan és sokszor,
a szemet igen könnyű becsapni az elme által,
az ember néha nem azt látja, amire gondol.
