Saját alkotásaim
Zűrzavaros világban élünk,
s oly sok mindentől félünk.
Kilátástalan pillanatok árja,
mindenki a szerencsét várja.
Azonban nem jön, nem akar,
sokat életünkben nem zavar.
Ne számítson rá soha senki,
a reményt a kétely körbelengi.
Álomvilág köde reánk települ
és szürke napjainkkal elegyül.
Azonban senkit nem visz előre,
érezzük semmi nem lesz belőle.
Mégis biztat, küzdelemre hív,
újra, s újból megdobban a szív.
A lélek húrjain játssza a dalát,
s talán megnyerhetjük a csatát.
Mit is jelenthet az, hogy barát?
Van akiben bízhatunk, ha kell,
s meghallgatva a másik szavát,
énünk, lelkünk nyugalomra lel.
Számíthatunk reá mindenben,
legyen az kínos, vagy kellemes,
hihetünk semmiben, istenben,
s még rossz énünk is jellemes.
Reá bízhatjuk a féltett titkokat,
mindörökre megtartja magának,
lepergeti rólunk a fájó szitkokat,
mindig hitelt adhatunk szavának.
Segít rajtunk mikor soha senki,
s közel áll hozzánk oly nagyon,
barátnak nem is könnyű lenni,
mit tőle kaphatunk egy vagyon.
A csalódás tengerén vihar tombol,
mindent mi útjába áll le is rombol.
Pusztító haragja nem kímél senkit,
nyomában az élet sem talál semmit.
Halott hamvak hevernek szerteszét,
senki nem élte túl a bosszú tengerét.
Gyilkos dühe felemésztette a világot,
elpusztítva valamennyi szép virágot.
Nyoma veszett minden érzelemnek,
látszata sem maradt az értelemnek.
Sötétségbe borult az ég, s villámlott,
a haragos habokon a Nap csillámlott.
Mégis maradt valami a felszín alatt,
a mélyben új remény csirája fakadt.
Miután elpárolgott a gonoszság vize,
újra dobogni kezdett a remény szíve.
Aki megöregedett, s leélte élete javát,
az örüljön, hogy egyáltalán él,
s ne hallassa a szavát.
Nem számít, miket tett az élete útján,
kiknek segített, miket alkotott,
nem változtat a múltján.
A múltján, amely már ködbe veszett,
s melyet a feledés leple takar,
ellene semmit nem tehet.
Mindegy mennyire imádta a családját,
s ölelte keblére drága unokáit,
segítette a legjobb barátját.
Lényegtelen, hogy milyen ember volt,
mellékes az, mennyit küzdött,
ez a világ nem róla szólt.
Érdektelen, hogy mennyi adót fizetett,
s milyen nehézségekkel harcolt,
vagy miféléket hihetett.
Jelentéktelen lett az átélt érzelmei árja,
a szeretete, a szerelme, az álmai,
s az elhalványodott vágya.
Vágya egy szebb, egy jobb világ iránt,
hol az értelem igen sokat számít,
s hol a szív mutatja az irányt.
Ám mindez nem nyom sokat a latban,
ahogyan a betegség, s a kín sem,
mely elérte igen gyakran.
Látszólag óvják, reá sok időt szánnak,
kap külön idősávot, védelmezik,
közben a halálára vágynak.
Aki megöregedett, értéktelenné vált,
nyűg lett a hatalom szemében,
nem okoz mást, csak kárt.
Feleslegesen pazarolja a világ javait,
maszkba fojtják, majd beoltják,
s nem hallani többé szavait.
Ékszerként csillog a lenyugvó Nap,
vörösesen fénylik a hatalmas vízen,
az óceán végtelennek tűnő látványa
káprázatosan lenyűgöző, azt hiszem.
Nemcsak a felszíni része oly csodás,
alul a mélyben sokféle faj éli napjait,
vannak rengetegen helyhez kötöttek,
míg mások szelik a víztükör habjait.
Delfinek csapata bukkant elő a víz
mélyéről, magasba dobva magukat,
vígan sietnek egy korallzátony felé,
hogy megtöltsék élelemmel hasukat.
Csapatuk csak tizenkét egyedből áll
és van közöttük három parány, kicsi,
máris remekül úsznak, s mint tudjuk,
az anyjuk őket sohasem a hátán viszi.
A nagy zátony körül nyüzsög az élet
és mindenfelé jókora halak cikáznak,
vajon melyikükből lesz majd túlélő,
esetlegesen zsákmány, arról vitáznak.
Egy üregből muréna rontott a rákra,
amely óvatosan épp arrafelé haladt,
erős fogaival kitépte a páncéljából,
hiszen nem ehet folyton csak halat.
Amott egy kőhal már jó ideje várja,
mozdulatlan az ennivalót a szájába,
a polip rejtőszíneit bemutatva vonul
e sokszínű sokadalom elől a várába.
A palackorrúak gyorsan csapnak le
és szinte forrni kezd a víz köröttük,
utódaik, kik e korban még szopnak,
kicsit le vannak maradva mögöttük.
A radarjuk segítségével megtalálják
a legapróbb lényt is, lapuljon bárhol,
agyuk kapacitása nagy, intelligensek,
s tudatalattijuk sok emlékképet tárol.
A cápáktól sem igen tartanak, félnek,
sebesen közeledik is közülük néhány,
a terjengő vérszag vonzotta őket ide,
ám megfutamodott minden példány.
A szülői szeretet bátrabbá teszi őket,
s érzik, hogy hátrálni most nem lehet,
a bébik megbújnak az anyjuk mellett
és jóllakottan mindőjük továbbmehet.
Ékszerként csillog a hatalmas óceán,
a szürkületben delfinek térnek vissza,
s kivetődve a vízből, mókásan jelzik,
a hullámzó víztömeg errefelé tiszta.
Remény. Oly nélkülözhetetlen, s éltető lehet,
mikor egyik csapás a másik után sújt reánk,
az ember a kegyetlenség ellen keveset tehet,
hiszen a sötétség ármánya önmagához leránt.
Egész életünk szakadatlan küzdelmek sora,
megnyugodni, s megpihenni, nincs idő soha.
Mindenkinek megvan a terve, álma, s vágya,
melyek teljesülése után újabb örömre várna.
A sors azonban újra, ismét nehéz akadályt állít,
a felhőtlen boldogságból vajmi keveset szállít.
Az élet küzdőterén gyilkos, szakadatlan a harc,
mi az egyiknek öröm lehet, az a másiknak sarc.
Ez így volt és így is lesz, mert a világ kemény,
egyetlen dolog van mely éltetni tud, a remény.
Azt elveszíteni soha és semmikor nem szabad,
ugyanis nélküle valóban semmink nem marad.
Közöny. Feszít a világban,
önmaga képét úgy imádja,
büszkén hőzöng a vitákban,
a problémák sorát csinálja.
Szürke hétköznapok alant,
kimerítő, s fárasztó napok,
az élet látszólag egy kaland,
tömegével jönnek a bajok.
Egyre szűkül a világ zsákja,
fásultsággal telítődik a hely,
mások életét sohasem szánja,
s nyugalmat a béke nem lel.
A Közöny magas szinten áll,
flegmán az arcunkba röhög,
mindig újabb áldozatra vár,
entitáskánt fölöttünk hörög.
Nem érdekli semmi és senki,
mindegy az mi, miből készül,
állandóan a hazugságait zengi,
tőle mi elpusztulhatunk végül.
Elhomályosítja a valós igazt,
s félrefordítja az ember fejét,
hazugságokkal nyújt vigaszt,
s tőle senki nem leli a helyét.
Az Öröm egykor népes családban élt,
igen sokat játszott a pajtásaival
és soha, senkitől nem félt.
Állandóan vidám társaság vette körül,
együtt fogócskáztak, labdáztak,
s leselkedtek egy fa mögül.
Pajkosan nevettek, s kuncogtak szerte,
amerre jártak, megszépült a nap,
bennük a világ örömét lelte.
Olykor szellők repítették őket odább,
a Nap cirógatta göndör fürtjeiket,
ha jött az eső, indultak tovább.
Vidámság, nevetés, boldogság, kacaj,
az volt az életük, s az álmuk is,
s olyan jól volt még tavaly.
Ám az idén beborult az ég, villámlott,
sötétség leple telepedett a Földre,
s a gonosz szeme szikrázott.
Vihart keltett bennük, szétzilálta őket,
rettegést és félelmet gerjesztett,
s a csapatuknak ezzel lőttek.
Egyikük a másik után hunyt el végleg,
megsemmisültek a posványban,
csak az Öröm maradt, névleg.
Ő azonban harcolt, még nem adta fel,
tudta az embereknek hiányzik,
s remélte újfent erőre lel.
Bár egyedül maradt, a bánatát feledte,
gyászát egy ideig magába fojtva,
a helyes megoldást kereste.
Végül rájött. Sok szeretet kell, s öröm,
túllépni a pánikon, a félelmen,
a gyilkos misztikus körön.
Elhozni eme világba ismét a nevetést,
boldogsággal tölteni be a napot,
s eltüntetni a sötét jelenést.
Fogta a batyuját, s indult házról-házra,
bekopogott a legkisebb ablakon,
érezte, mindenki Őt várja.
Igazi szeretet nélkül más lesz a világ,
szomorúan bontja szirmait sok virág.
Egész életünk sora gondokkal telített,
nincs olyan, aki semmit nem veszített.
Érzelmek vihara, zűrzavaros vágyak,
elfojtott szerelmek, s rég kihűlt ágyak.
Az igazi szeretet megismer, s elfogad,
az idők végéig színtisztán megmarad.
Ötvennyolc éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad nem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna bármi,
sosem szerettem várni,
senkire, semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltottam fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne éppen elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincs,
a becsületem biz nagy kincs.
Nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
bezzeg kivennék részüket a jóból.
Semmit nekik!
Ki mások fájdalmának örül,
előbb nézzen a saját háza táján körül.
Silány-hitvány!
Az egész népet tanítanám,
ó, Én drága Magyar hazám.
Hív a szív!
