A posvány mocsarában vergődik a világ,
egyre lejjebb süllyed a mocsokba,
már nem nyílik számára virág.
A sötétség deleje előtör a bűzlő mélyből,
hosszú ideig várt lenn és erősödött,
most pusztíthat csupán kéjből.
Bármit megsemmisít, mi az útjába kerül,
mi át akar jutni ragacsos felszínén,
az biztosan az aljára lemerül.
Lávaként fortyog immár a felszín fölött,
elsodorja az élet apraját és nagyját,
s rendet vág az élők között.
Fojtogató halálként, s gonoszul gyilkol,
befolyik bárhová, tumorként dagad,
s minden lehetőt bepiszkol.
Magával ragadja a legerősebb lényeket,
az, melyik ellene szegül elpusztul,
megmásítva a valós tényeket.
A posvány mocsarában vergődik a világ,
ez a förtelem ezután mindent akar,
efelől nem is lehetnek viták.
Az élet utolsó reménye a Napban rejlik,
a mocsár kiszárítása a mentsvár,
ha a Nap végre elősejlik.