Ékszerként csillog a lenyugvó Nap,
vörösesen fénylik a hatalmas vízen,
az óceán végtelennek tűnő látványa
káprázatosan lenyűgöző, azt hiszem.
Nemcsak a felszíni része oly csodás,
alul a mélyben sokféle faj éli napjait,
vannak rengetegen helyhez kötöttek,
míg mások szelik a víztükör habjait.
Delfinek csapata bukkant elő a víz
mélyéről, magasba dobva magukat,
vígan sietnek egy korallzátony felé,
hogy megtöltsék élelemmel hasukat.
Csapatuk csak tizenkét egyedből áll
és van közöttük három parány, kicsi,
máris remekül úsznak, s mint tudjuk,
az anyjuk őket sohasem a hátán viszi.
A nagy zátony körül nyüzsög az élet
és mindenfelé jókora halak cikáznak,
vajon melyikükből lesz majd túlélő,
esetlegesen zsákmány, arról vitáznak.
Egy üregből muréna rontott a rákra,
amely óvatosan épp arrafelé haladt,
erős fogaival kitépte a páncéljából,
hiszen nem ehet folyton csak halat.
Amott egy kőhal már jó ideje várja,
mozdulatlan az ennivalót a szájába,
a polip rejtőszíneit bemutatva vonul
e sokszínű sokadalom elől a várába.
A palackorrúak gyorsan csapnak le
és szinte forrni kezd a víz köröttük,
utódaik, kik e korban még szopnak,
kicsit le vannak maradva mögöttük.
A radarjuk segítségével megtalálják
a legapróbb lényt is, lapuljon bárhol,
agyuk kapacitása nagy, intelligensek,
s tudatalattijuk sok emlékképet tárol.
A cápáktól sem igen tartanak, félnek,
sebesen közeledik is közülük néhány,
a terjengő vérszag vonzotta őket ide,
ám megfutamodott minden példány.
A szülői szeretet bátrabbá teszi őket,
s érzik, hogy hátrálni most nem lehet,
a bébik megbújnak az anyjuk mellett
és jóllakottan mindőjük továbbmehet.
Ékszerként csillog a hatalmas óceán,
a szürkületben delfinek térnek vissza,
s kivetődve a vízből, mókásan jelzik,
a hullámzó víztömeg errefelé tiszta.