Saját alkotásaim
Lehetne ez egy gyönyörű világ, amire vágyunk,
csupán félre kellene tenni minden rosszat,
s teljesülhetne valamennyi álmunk.
Eme világ kapuján átlépve a fény uralná a teret,
boldogság árasztaná el a lelkek sokaságát,
és a Nap beragyogná a kék eget.
Ott a régóta eltitkolt szerelmek valóra válnának,
az ölelések kihoznák mindenkiből a jót,
s csak örömteli sóhajok szállnának.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, ha esélyt kapna,
s ha mindannyiunk önmagát adná végre,
az lehetne mindőnk legszebb napja.
A sötét alagút végén a jókra már vár a fény,
ott megszabadulnak minden rossztól,
s megnyugodhat az összes lény.
Véget érnek a megpróbáltatások és a kínok,
megszűnik az embereken a nyomás,
a felhőkben lesznek az új sírok.
Ott állandó a boldogság, az öröm, s a béke,
nincs többé fájdalom, nincsen gond,
és megpihennek a lelkek végre.
A sötét alagút végén ott vár az újabb esély,
amelyben tisztességesek a feltételek,
és ahol nem is létezik veszély.
Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,
sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,
s rájött, régóta nem hallatta a szavát.
Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,
a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,
s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.
Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,
fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,
és a hűtőben még finom bort is lelt.
Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,
segíteni fog az embereken, az elesetteken,
és mindent csakis egy jobb világért tesz.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
Elmebajos világ az, amelyben most élünk,
s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,
és amibe belehal az igazi énünk.
Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,
a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,
és a tisztességes mindent elveszít.
Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,
a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,
s hamar megtelik minden temető.
Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,
családok bomlanak szét, vesznek össze,
és pusztul a sok mérget nyelő.
A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,
a nehézségek elpusztítják az értelmet,
s az emberi faj olyan, mint a nyáj.
Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,
önmagunk és szabadságunk feladása,
csak felgyorsítja a sötét véget.
A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,
ma már csak az emlékekben léteznek,
s még ők adják az erejét a fénynek.
Manapság a sötétség köde száll alá a világra,
elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,
minden jóságot véglegesen kizárva.
Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,
hazugságokkal nyomja el az igazságot,
s elveszi mindenkinek a nyugalmát.
A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,
s nem teljesítik be az egykori álmokat,
talán végleg lejárt az emberek kora.
Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,
szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,
s az emberiség a megmentőjét várja.
Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,
a rettegő embereknek össze kell fogniuk,
mert mindenüket el fogják veszíteni.
Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,
eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,
amely hiszi, velük bármit megtehet.
Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,
mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,
és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.
Keserű ábrándok, mint egy kávé cukor nélkül,
s hiába voltak az elképzelések szépek,
mind hamvába holtak lettek végül.
Törött szárnyú madárként zuhannak az álmok,
zuhanásukat fékezni teljesen képtelenek,
s érzik, hogy e világ milyen álnok.
Mint a jéghideg vízzel örökre elaltatott parázs,
olyasformán halnak el az izzó vágyak,
s velük pusztul az egykori varázs.
Keserű ábrándok szomorítják a szívet, a lelket,
a néhai, csodákra képes reménynek vége,
s az ember boldogságra nem lelhet.
Csupa vidámság az élet, gondok, bajok és terhek,
minden napra akad baleset, rablás, gyilkolás,
s a házaikban gyakran időseket is vernek.
Egyre kevesebb a kapható élelem, az is túl drága,
visszatartják a cukrot, a lisztet és sok mást is,
zajlik a lelkekben a megkeseredett dráma.
Hihetetlen mértékben nőnek a rezsiárak, az égig,
ám ez még semmi, lesz ennél sokkal rosszabb,
és sokak életét sorscsapások kísérik végig.
Tervezett háborúk zajlanak, az infláció hatalmas,
méregtől hullanak az emberek nap, mint nap,
s ez a világ újabban igencsak szánalmas.
Bizony mennyi ok van az örömre és a nevetésre,
mindenfelé kacaj hallik, ölelkeznek a barátok,
s közben nem lesz elég hely a temetésre.
Csupa vidámság az élet és minden perc élmény,
szebb és jobb dolgokat álmodni sem lehetne,
a kérdés csak az, hogy ki nevet a végén.
Egy olyan világban élni micsoda élmény,
amelyben semmit nem szabad soha,
s nem kell a rabsághoz kérvény.
Melyben nincs szabadság és nincsen jog,
az elnyomás, az eltiprás természetes,
s a kiirtásunkhoz nem is kell ok.
Hol az elbutítás mértéke a csillagokig ér,
és ahol nincs egyetlen emberfia sem,
aki gyilkosaitól kegyelmet kér.
Melyben a szeretet szitokszónak számít,
az ölelésről nem is tudják, hogy mi,
s az elmebajtól senki nem tágít.
Miben a becsület és a tisztesség fantázia,
a segítőszándék biz kifejezetten horror,
s tilos bárkinek az eszét használnia.
A gondolkodás alapvetően rémisztő bűn,
az összetartás hihetetlenül megvetendő,
és a létezés, na az az igazi főbűn.
Egy olyan világban, melyben nincs lélek,
s nincs vidámság, öröm, sem szerelem,
az emberiség leköszönhet, ím végleg.
