Saját alkotásaim
Mindig kell valami, ami a figyelmet eltereli,
és félelemmel tölti fel az emberek lelkét,
így az igazi veszélyt mindőjük elfeledi.
Mindig kell valami, ami elrontja a napokat,
ami alkalmas megzavarni a békés életet,
és rettegésben tart kicsiket, nagyokat.
Józan ész és értelem nélkül nem sok esély marad,
mivel az emberiség jó része még el sem hiszi,
hogy a sorsuk igen rossz irányba halad.
Sokaknak nincs ideje, energiája, a valóságot látni,
sőt, ha látja is, egyszerűen nem tudja elhinni,
hogy bárkik el akarnák az élettől vágni.
Józan ész és értelem nélkül elhal minden remény,
apró gyertyalángként pislákoló fénye kialszik,
s mindenki rájön, a jövő milyen kemény.
Milyen szép is lenne egy békés, boldog világ,
melyben a szeretet az úr és a nyugalom,
s nincsenek irigy, gonosz viták!
Milyen szép is lenne egy emberségesebb élet,
amelyben nem kellene félni és rettegni,
s szabadon szárnyalhatna a lélek!
Milyen szép is lenne egészségesnek maradni,
s lubickolni az álmok, vágyak tengerében,
és mindig csakis a jó felé haladni!
Milyen szép is lenne megérteni kik vagyunk,
mi rejlik bennünk, a szívünk legmélyén,
és megismerni az igazi önmagunk!
A félelmet őrző sárkány igyekszik tenni a dolgát,
és igyekszik fenntartani a rettegést örökre,
megnehezítve számtalan ember sorsát.
A félelmet őrző sárkány sokak szerint csak álom,
egy nem létező valóságnak a misztikus őre,
mely pusztít és gyilkol, bármilyen áron.
Soha valóra nem vált álmokból rengeteg akad,
kinek-kinek megvannak a saját reményei,
amelyekből végül oly kevés marad.
Soha valóra nem vált álmokból épül ez a világ,
vágyakból, óhajokból és sok érzelemből,
végül sokaknak mégsem nyílik virág.
Elég egy kis áramszünet és az adathalmaz elköszön,
fogja magát, becsomagol, s eltűnik a semmiben,
mindent, mi eddig volt, immáron megköszön.
A bőröndjében viszi a sok titkot, az emberek életét,
a vágyaikat, álmaikat, a reményeiket, óhajukat,
és mindezekkel körbe fogja járni a féltekét.
A rekeszekben ott lapulnak a féltett számlaszámok,
melyeket bármikor eltüntethetnek a támadások,
és nem is adnak vissza soha a drágaságok.
Elég egy kis áramszünet és végleg búcsút int a jövő,
eltűnik mindaz, ami egykoron igen jól működött,
s dörzsölheti a markát a sok gaz cselszövő.
Ki szereti a félelmet, hogy mindig rettegésben tartsák,
hogy újra és újból rákényszerítsenek valamit,
mert nem meri hallatni a hangját?
Ki szereti a félelmet, azt, hogy megkeserítsék az életét,
hogy különféle módokon megfosszák a jogaitól,
előadva sok elborzasztó rémmesét?
Mindenki vágyik reményre, valami jóra, szépre,
a szeretet melegére ebben a rideg világban,
és ragyogó napsütésre, nem borult égre.
Mindenki vágyik reményre, őszinte figyelemre,
bizalomra, megértésre és igaz elismerésre,
s arra, hogy a szavát vegyék figyelembe.
Mindenki vágyik reményre, egészségre, örömre,
egy élhetőbb életre és valódi boldogságra,
s olyan lelki békére, amely kitart örökre.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,
elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,
és semmiféle gondért, bajért, nem felel.
Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,
nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,
és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,
és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,
s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
