Saját alkotásaim
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Hideg, csillagfényes éjszakán, amikor a Hold ragyog,
útra indulnak az álmok a fantáziák világába,
és nem állíthatják meg őket a fagyok.
Hideg, csillagfényes éjszakán, amikor a csend hallik,
s amikor szinte megáll az idő a végtelenben,
ember és természet, békességben alszik.
Piciny porszemek vagyunk csupán a végtelen időben,
szinte teljesen láthatatlan és sebezhető lények,
melyek alig hagynak nyomot az időkben.
Piciny porszemek vagyunk csupán a galaxisok szélén,
amelyeket bármikor könnyedén elfújhat a szél,
s talán emlékünk sem marad az út végén.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,
és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,
nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.
Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,
igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,
és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.
Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,
s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,
amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek és mennyi álmot,
amelyek meg tudják szépíteni az ember életét,
legyen a sors bármily kegyetlen, s álnok.
Mennyi titkot őriz a halálig a lélek, s mennyi vágyat,
hány izzó pillanatot, sóhajt, reményt, szerelmet,
amelyek egyszer a végtelen felé szállnak.
Az élet folytonos harcok sokasága és küzdeni muszáj,
ki-ki megvívja a saját harcait, önnön rémei ellen,
ám hiába remél békét, rengeteg a viszály.
Az élet folytonos harcok sokasága, egy végtelen csata,
nincs hozzá recept és sokszor nincs hozzá fegyver,
mégis reméli a lélek, hogy élve jut haza.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
A világűr angyala a végtelent járja és a lelkeket védi,
összegyűjti őket a galaxis minden szegletéből,
s egy jó lelket sem hagy, a pokolban égni.
Csillagködökön át szárnyal és a ragyogó fény vezeti,
a tetteit a szeretet irányítja, segít, ahol csak tud,
s a Föld bolygónál időzik, hacsak teheti.
A világűr angyala a végtelent járja, nem pihen soha,
tudja, hogy mindig van, aki a segítségére vár,
az emberek számára, ő egy igazi csoda.
A ki nem mondott vágyak örökre emésztik a lelket,
folyamatosan képesek gyötörni és kínozni,
s békét az ember, miattuk nem lelhet.
A ki nem mondott vágyak sokszor semmivé válnak,
s bár folyamatosan reménnyel kecsegtetnek,
végül velünk együtt, a végtelenbe szállnak.
