Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,
az emberek meg sem mernek már szólalni,
s csak magukban merengenek a múlton.
A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,
mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,
s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.
Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,
a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,
s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.
Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,
hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,
az utolsó porcig teljesen szétzúzván.
Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,
szeretnének megmenekülni a végzetük elől,
és letérni a sötétség útjáról valahogyan.
Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,
különben nem lesz innen visszaút sohasem,
és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.
Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,
és egymással szorosan karöltve, összefogva,
eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.
