Saját alkotásaim
Hamar eltelik ami jó, szinte meg sem történt,
és csupán egy álomnak tűnik nemsokára,
nem kavarja fel a galaktikus örvényt.
Az elképzelt dolgok kevésszer válnak valóra,
pedig olyannyira csábító maga a tudata is,
s így érezhet a Föld valamennyi lakója.
Hamar eltelik ami jó, mi marad, az az emlék,
s a lélek belül új kalandokra vágyakozik,
olyanokra, melyek történtek nemrég.
Az elvesztett becsület soha nem szerezhető vissza,
nem lehet visszacsinálni mindazt, ami történt,
és a végeredményt főleg a bűnös issza.
A szavahihetőség elpárolgott, s innen nincsen kiút,
senki nem fog hinni annak, aki csal, hazudik,
és a régi szép idők emléke is kimúlt.
Nem megvehető a lélek, nem befolyásolható a hit,
s nem megmagyarázható semmiféle bűn sem,
úgy sem, ha a hitvány az igazság felé nyit.
Az elvesztett becsület örökre megmérgezi a lelket,
megfertőzi az elmét, a tudatot, s a tetteket is,
ám megbocsátást ettől biza nem nyerhet.
Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.
Ritkulnak a csontok, elsorvadnak a szövetek,
és mindent sokkal nehezebb megtenni.
Egyre több lesz az arcon a ránc, s kopik az elme,
mindaz, ami valaha igen drága selyem volt,
manapság csupán egy szétmosott kelme.
Fáj a derék, fáj a gerinc, s nincs is, mi ne fájjon,
sokkalta nehezebb reggelente az ébredés,
és a gyönyörök sokasága mára álom.
Nehezül a járás, s a futás csakis a fantáziában él,
az izmok szépen átalakulnak zsírszövetté,
és a vágyak zöme többé fel sem kél.
A látás homályos lesz, reszketnek majd a kezek,
és gyógyszerre sokkal több pénzt kel költeni,
borzasztó lassan gyógyulnak a sebek.
Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.
Rengeteg a kín, állandósul a fájó szenvedés,
s lelkileg is gyötrő mások terhére lenni.
A bizonytalanságba zárt lélek folyton rettegésben él,
és soha nem lehet biztos önmaga reakcióiban,
hiszen mindig valamiféle csalódástól fél.
Nem meri felfedni a hőn áhított vágyait, s az álmait,
bevallani a legbelül rejtőző érzéseit, érzelmeit,
és nem tudja lebontani a félelmének gátjait.
A bizonytalanságba zárt lélek varázsra, csodára vár,
folyamatosan epekedik valami elérhetetlen után,
és éjjelente az óhajok titkos ösvényén jár.
Egy pihentető éjszaka annyira jót tud tenni,
s nem vetekedhet vele biz a világon semmi.
A szép álmok a fáradt elmét megnyugtatják,
s azt, ki álmodik, az ismeretlenbe eljuttatják.
Egy pihentető éjszaka mindenkinek az álma,
éjjelente újra pislákol a reménynek a lángja.
Amíg alszunk, a lelki szemeinken át látunk,
és mindennap a következő éjszakára várunk.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Addig szeressük egymást, amíg csak megtehetjük,
ne hagyjuk, hogy végleg elkeserítsenek minket,
s az időnket soha ne a rosszra vesztegessük!
Egy igaz ölelés, vagy szívből jövő kedves szavak,
sokkal többet tudnak alkalomadtán érni, adni,
mint a világot fogságban tartó anyagi javak.
Az őszinte, s tiszta szeretet sokat jelent a léleknek,
sokszor gyógyító erővel bír, néha jó tettekre hív,
és közben kedvesen búcsút int a végzetnek.
Addig szeressük egymást, amíg még élni hagynak,
ne tűrjük el, hogy elvegyék az életkedvünket is,
s levegőt se hagyjanak kicsinek, nagynak!
Mikor utoljára látunk valakit, nem is fogjuk fel,
az a pillanat volt az életünkben az utolsó,
amikor a Nap azért a pillanatért kel.
Felkel, s letekint, megnyugvással néz le miránk,
föntről ragyogva mosolyog kerekded arca,
ez a sors műve és nem a mi hibánk.
Nézzük, ahogy távolodik tőlünk, s nem hisszük,
nem fogunk találkozni vele immáron többé,
ám nélküle sokra, soha nem visszük.
El sem búcsúztunk, hiszen nem jutott eszünkbe,
ez egyszerűen olyan hihetetlenül szomorú,
s emiatt erős fájdalom hasít a szívünkbe.
Mikor utoljára látunk valakit, különöset érzünk,
egyedül maradva bepárásodik a szemünk,
s a lelkünkben, láthatatlanul vérzünk.
Miközben az arcodat simogatják, hátul ássák a sírodat,
elhitetik, hogy megmentenek mindenféle rossztól,
ám valójában egyre inkább növelik a kínodat.
Meggyőznek, kizárólag a jó szándék vezérli csak őket,
segítenek a pénzügyi gyarapodásban, azt sugallják,
s eközben nyomorba taszítanak férfiakat, nőket.
Tesznek róla, hogy az egészség ne is létezhessen többé,
mérgekkel megbolygatják a természet ősi rendjét,
s minden, mit szerettél, gyorsan válik köddé.
Egyre csak hullanak a szeretteid és fogy a baráti köröd,
a gyermekedet megalázzák az óvodában, iskolában,
s ha szólsz, leordítanak, ehhez semmi közöd.
Halált vesznek a számodra a saját és a mások adójából,
mindezt kizárólagosan az élet védelme címszó alatt,
kik ezt teszik, nem bújnak elő a sötétség odújából.
Miközben az arcodat simogatják, beléd mártják a kést,
a lelked így válik eggyé a végtelen térrel, s idővel,
az élet filmjéből már nem látod az utolsó részt.
A belső hang mindenki lelkében él és suttog,
legtöbbször nagyon halk, máskor ordít,
s van, amikor a gazdájához undok.
Gyakorta némát játszik, főleg nehéz időkben,
s mikor a legnagyobb szükség lenne reá,
akkor hallgat a legjobban, azon időben.
A belső hang velünk él, s majd velünk is hal,
olykor neki köszönhetjük a menekülést,
máskor igen erősen a szívünkbe mar.
