Saját alkotásaim
Mindenki küzd a saját életével, a saját sorsával,
a mindennapi terhekkel, a nehézségekkel,
és sokszor nem bír önnön gondjával.
Folyamatos a harc az idővel, a nehéz percekkel,
az elvárásokkal, a túlzott követelményekkel,
és a szinte megvalósíthatatlan tervekkel.
Mindenki küzd a munkahelyén és az iskolában,
betegként a kórházban, küzd a lelki sebeivel,
s többet van másutt, mint az otthonában.
Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,
amikor csak az emlékezetünk tartja életben,
s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.
Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,
egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,
s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.
Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,
mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,
s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.
Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,
hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,
s az az útja a számára és nekünk is a végső.
Egy kis finom kacsasült, na az aztán igazi étek,
a csodás, ropogós mellehúsa és a combja,
no meg a sült máj, kihagyni azt vétek.
Egy kis finom kacsasült szebbé teheti a napot,
s kicsit kényezteti az ember szívét, lelkét,
főleg, amikor harap belőle egy nagyot.
A siker érzése oly mámorító, feldobja a lelket,
hisz rengeteg küzdelem, s kitartás az ára,
ám az ember így, kis dicsőségre lelhet.
A siker érzése megdobogtatja a szívet sokszor,
feldobja az egyhangú napokat, hónapokat,
sőt, ki átéli, az utolsó percig arra gondol.
Egyszer utunk végéhez érünk, a múlt részeivé válunk,
ám az nem mindegy, hogy mikor és miképpen,
arra a pillanatra készen, soha nem állunk.
Egyszer utunk végéhez érünk, s megpihenünk végleg,
a lelkünk elhagyja a testünket, nyugalomra lel,
és tagjává válik a végtelen, csillagos égnek.
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,
és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,
a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.
Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,
tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,
s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.
Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,
és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,
holott önmagukban van a fájdalmuk oka.
Gyorsan telnek az évek és az idő sebesen suhan,
eközben elkopik az ember teste, lelke,
s ettől sokszor kétségbe zuhan.
Gyorsan telnek az évek, melyek nem túl szépek,
s bár néha akad vidámság és öröm is,
nem lehet gátat szabni a végnek.
Ébren álmodozni, s kialakítani egy saját világot,
egy szép helyet, ahol minden olyan békés,
s ahol mindig illatoznak a virágok.
Ahol állandó a napsütés és dúsak, zöldek a rétek,
a szeretet szívből jövő, a szerelem őszinte,
s az emberek egymástól nem félnek.
Ébren álmodozni megnyugtató, igazán jó dolog,
kellemes képzelgés a sok gond közepette,
s a lélek örül, kint az eső hiába kopog.
Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.
