Saját alkotásaim
Amikor egy szerelmes szívet gúzsba köt a kultúra, a szokás,
s a kort alapjaiban meghatározó elvárások sokasága,
akkor a szerelmes nőn, hatalmas a nyomás.
Amikor egy szerelmes szívet gúzsba köt a társadalom, a hit,
s önmaga is állandóan szenved a lelke mély sebeitől,
új kapcsolat felé csak félve és nehezen nyit.
Kiszolgáltatott állapotban szenved a lélek, főleg, ha szeret,
azonban nem azzal él, akihez igazi érzelmek kötik,
s ez ellen sajnos, csak vajmi keveset tehet.
Kiszolgáltatott állapotban szenved a lélek, s nehéz a dolga,
amennyiben nem tud szabadulni ebből a helyzetből,
soha nem lehet boldog és keserű lesz a sorsa.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja izzó vágyait,
akkor önnön csapdájába esik és ott is ragadhat,
s emiatt nem tudja beteljesíteni az álmait.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja, kit is szeret,
hiába lángol a szíve és hiába van tele érzésekkel,
bizonytalansága kiveszi vitorlájából a szelet.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír, ha muszáj,
s elfogadja sokszor az elfogadhatatlant is,
hogy ne legyen sértődés és viszály.
A békesség érdekében alkut köt önmaga lelkével,
és fájdalmasan ugyan, de mégis fejet hajt,
csak így tud megbirkózni a terhével.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír és szenved,
s bár olykor megértőnek tűnik, kedvesnek,
a lelke mélyén mindig küzd, senyved.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után, izzón epekedve,
s féltőn rajta tartja a szemeit, kissé féltékenyen,
úgy érzi, hogy készen áll a szerelemre.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után oly határtalanul,
s ugyanakkor a csalódástól tartva, igen óvatosan,
sokszor mereng magában, tanácstalanul.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, annak vége,
amint megérinti bárki lelkét az ujjainak hegyével,
a lélek már érzi a tüzet, s nem nézhet félre.
Immár tudja, hogy a számára kiút, soha többé nincsen,
s bizonyára sok rosszat tehetett az élete folyamán,
amit nem tud megváltani, semmiféle kincsen.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, lángol az ég,
izzik a levegő, parázslanak az álmok és a vágyak,
s mindezen nem segíthet, egy raklapnyi jég.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, a lelkünk örül,
immáron érezzük, ahogy a terheink lehullanak,
s a szívünket, kellemes érzés veszi körül.
Ahogyan az a fény erősödik, egyre könnyebbé válunk,
csodás, felfoghatatlan érzések járnak át minket,
és úgy tűnhet, hogy szinte már szállunk.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, alig hisszük el,
megfáradt testünk végre szabad, s megpihenhet,
egykori lényünk pedig, igazi békességre lel.
