Saját alkotásaim
Nem mindenkin egyformán látszik meg az idő múlása,
van, akit sokkal tovább tart fiatalosan a sors szele,
és van, akinek zordabb időket sodor az útjába.
Nem mindenkin egyformán látszik, hogy ki valójában,
a szemeket könnyedén megtévesztheti a fantázia,
és elhomályosítja, milyen az illető a valóságban.
Nem minden az, aminek látszik és sosem volt az,
olykor összekeverik az alkonyt a pirkadattal,
s ha egy növény zöld, attól még nem gaz.
Nem minden az, aminek hiszik sokan és sokszor,
a szemet igen könnyű becsapni az elme által,
az ember néha nem azt látja, amire gondol.
Az önámítás csakis hazug látszat és nem több annál,
egyfajta vágyálom, elképzelt valóság, óhaj,
s ez világosabb a ragyogó napnál.
Az önámítás csakis hazug látszat, s szemfényvesztés,
a nem létező tehetség és képesség elhitetése,
mások számára pedig megtévesztés.
Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, de végleg,
mivel mindabból, amit valóságosnak láttatnak,
semmi és soha nem volt igaz, de tényleg.
Mikor ébred végre az öntudat, s mikor végre az ember,
mikor fog rádöbbenni, hogy bizony eltiporták,
és az egyszerű emberi mivolta, az nem kell?
Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, az látszat,
eltompítja a tudatot, s eltorzítja a valóságot is,
ezáltal mindenki, a sötétség foglyává válhat.
A technika fogságában élve, a valóság nem számít,
s nem számítanak az emberi kapcsolatok,
mivel a nem létező látszat elkábít.
Manapság nincsenek beszélgetések, igaz ölelések,
nincs normális szülő és gyermek kapcsolat,
s szétfoszlanak a szoros kötelékek.
Nem számít az értelem, s nem is kell, hogy legyen,
elég a telefon bűbája, a számítógép varázsa,
és ez már nem a jövő, hanem a jelen.
Lélektelenné téve, az ember nem más, csak szolga,
engedelmes rab, olcsó kapcarongy csupán,
és elhiszi, csakis a főhajtás a dolga.
A technika fogságában élve, élvezhetetlen a világ,
nincs szeretet, s nincs tisztelet és becsület,
végül már a sírokon sem lesz virág.
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
Látszólagosság az egész élet, mindig is az volt,
soha nem a valóság tükröződött vissza,
és semmi nem az, amiről szólt.
A jó a mesék világában hódít, s a valóban lapít,
a rossz pedig, amely a szavakban veszít,
keményen az igazságra tanít.
A szép álmok köddé válnak, hiszen csak álmok,
a rémálmok ellenkezőleg, valóra válnak,
s a sors bizonyítja, hogy álnok.
A szerelem vak, elhiteti, biz csodálatos minden,
a harag és a gyűlölet felébreszt gyorsan,
s jelzi, épp ideje eltűnni innen.
A kimondott szavak sokszor hazugok, hamisak,
ugyanakkor az igaz tettek bizonyítanak,
és megmutatják, sokan naivak.
Látszólagosság uralja az elméket és a szíveket,
manipulálja a tudatot, hat az érzésekre,
szürkének láttatva a pazar színeket.
A tenger felszíne csalókán nyugodtnak tűnik,
s lágyan hullámzik a ragyogó napfényben,
alul viszont a víz nyomása nem szűnik.
Sőt, a hatalmas ereje iszonyú dolgokra képes,
s a széllel támogatva viharként tombolhat,
messziről láthatóan, mennyire mérges.
Rettentő haragját már sok hajó megérezhette,
amikor felülről lesüllyedtek a mélységbe,
s az útjuk ilyetén lett bevégeztetve.
A tenger felszíne látszólag sejtelmesen békés,
ám alaposan meglepheti az őt lebecsülőket,
s hogy ez mikor lesz, csak az a kérdés.
