Saját alkotásaim
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
Állandó árnyékban nehéz kicsirázni a magnak,
és szinte lehetetlen, hogy egykor felnőjön,
s megmutathassa magát a Napnak.
A folytonos taposás alatt a fűszálak megtörnek,
és nem olyan szép a rét, amennyire lehetne,
főképpen, ha még az esők sem jönnek.
A szakadatlan félelem elpusztíthatja a lelkeket,
véget vethet a legszebb álmok sorának is,
és megkeserítheti a kellemes perceket.
Állandó árnyékban bujdokol a szegény remény,
már alig meri szemét rávetni a nagyvilágra,
hisz tudja, az ereje most igen csekély.
A gyengélkedő remény tanácstalanul várakozik,
és maga sem tudja, hogy mihez is kezdjen,
ám látja, mindenki békére vágyakozik.
Békére, biztonságra, s főleg egy élhetőbb életre,
nyugalomra, szeretetre, és boldog napokra,
nem pedig szegényes, keserves évekre.
Vidám percekre, órákra, egészségre, szerelemre,
nem korlátozásokra, vagy megfélemlítésre,
tiltásokra, s kikényszerített fegyelemre.
A gyengélkedő remény próbálkozik talpra állni,
s igyekszik végre összeszedni magát újból,
hiszen szeretne ismét emelt fővel járni.
Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,
s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,
elnyomva az igaz véleményeket.
Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,
hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,
s önmagára biza nem vigyázott.
Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,
a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,
s elismerni a gonoszok uralmát.
Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,
és a hiszékenység miatti pusztulással,
az izzó, fájdalmas veszteséggel.
Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,
anélkül soha nem létezhet önbecsülés,
értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
és egy ilyen hazug, gonosz világban,
bárkinek a szavában hinni, bízni.
Reménytelen már a remény maradéka is,
és sajnos szomorúan szánalmas senki,
aki lustaságból, s butaságból hisz.
Aki arra sem képes, hogy önmagát védje,
ki nem néz utána a dolgok sűrűjének,
s kinek csupán a dacosság a tétje.
Dacol akkor is, mikor tudja, hogy veszít,
tudja, hogy nincs igaza, nem is lesz,
s gyenge lelke sértődötten feszít.
Feláldozza a családját, a gyermekei létét,
s felvállalja a kísérleti nyúl szerepét,
a tükörben imádja önmaga képét.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
mivel esélytelen az értelem ébredése,
s bizony sokan, sokat fognak sírni.
