gyász Archívum - 3 / 3 oldal

Színes őszi falevelek

Színes őszi falevelek pompáznak az úton,

halkan roppan az avar a cipőtalpak alatt,

és közben az ember mereng a múlton.

A múlton, amikor még vidám volt az élet,

mikor sokkal több szeretet áradt szerte,

és mikor nem rettegett minden lélek.

Felidéződnek az egykori örömteli percek,

az eltávozott családtagok tettei, szólásai,

és a szívek ismét emlékekkel teltek.

Szomorú könnycseppek indulnak útjukra,

a napfény csillog a szemek tengerében,

s lecsordogálnak a pillákon túljutva.

Szellő suhan át a számtalan sírhant fölött,

és megcirógatja a friss virágok szirmait,

miközben varjú károg az ágak között.

A temetőben emlékek milliói várakoznak,

itt megállt az idő, a végtelen elérkezett,

s a bokrokban cinegék játszadoznak.

Színes őszi falevelek és a lenyugvó Nap,

leszállt az este, gyertyafények gyúltak,

aki itt pihen, az szabad, már nem rab.

A koporsó mellett állva

A koporsó mellett állva számtalan emlék kel életre,

s felidéződik rengeteg, már elfeledett történés,

aminek jelentőségét az ember nem értette.

Most azonban, amikor nincs visszaút, s nincs esély,

s nem lehet megváltoztatni a múlt eseményeit,

a fájdalom, mely marcangol, nem csekély.

Visszagondolva, s a jelentősebb pillanatokat átélve,

megrendítőleg hat mennyi rossz döntés akadt,

pedig a megoldás lehetett volna százféle.

Lehetett volna, de a félelem visszatartotta a vágyat,

s nem engedte a változtatást, a másként látást,

s bizony nem tudta elhessegetni az árnyat.

Az árnyat, mely a szívet folyvást a markában tartja,

szorongatja és rettegést kelt bárhol, bármikor,

s a hátramaradt lelkeket a bánatba hajtja.

A koporsó mellett állva, lehajtott fejek körös-körül,

könnyes szemek és sápadt, bánatos arcok sora,

s nincs olyasvalaki, ki mindennek örül.

Napfény csillan a lombokon

Napfény csillan a lombokon,

madarak dalolnak a bokrokon.

A daluk szomorú, s búval teli,

a gyász a hangjukat is átöleli.

Színes falevelek a temetőben,

fájdalmas sóhajok a levegőben.

Virágok százszámra a sírokon,

nem segíthet ez sem a kínokon.

Fájó emlékek, maradandó sebek,

soha be nem gyógyuló égő hegek.

Szívszorító érzések, elmúlt percek,

magunkban hordozott lelki terhek.

Lepihent a Nap, az idő megállt,

s az örök emlékek fátyla leszállt.

Gyertyafények gyúlnak az éjben,

hajlongva lobognak a szélben.

Fejüket lehajtva gyászolók állnak,

talán mind megbocsátásra várnak.

Nem mondták ki mit kellett volna,

mielőtt a pillanat a gyászról szólna.

A szívekből most a szeretet árad,

sokaknak a szeme könnybe lábad.

Egymást átölelve ígéretet tesznek,

eztán igazán jobb emberek lesznek.

Szívszorító fájdalom

Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,

a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.

Megsebez minket a rohanó emlékek sora,

míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.

A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,

akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.

Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,

megmutatkozik az ember mily tehetetlen.

Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,

kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.

Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,

s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.

Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,

gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.

Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,

mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?

Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,

elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.

Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,

az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.

Gyertyák fénye

Lágyan aláhulló falevelek,

apró neszek, roppanó avar,

halkan suhanó őszi szelek,

bogyók, melyek íze fanyar.

Ez a végső nyugalom hona,

hol megpihenhet az ember,

innen nincs kiút többé soha,

szenvedni azonban nem kell.

Időbe zárult emlékek hada,

megkövült pillanatok sora,

az itt nyugvóknak ez a haza,

útjuk már nem vezet sehova.

Eltemetett szeretet, fájó óhaj,

ki nem mondott igaz szavak,

milliók ajkáról száll a sóhaj,

mégsem nyílnak meg a falak.

A szív falai éreznek és fájnak,

erős a bánat, tragikus a sors,

minden álmot magukba zárnak,

a halál néha kíméletlenül gyors.

Mindent beborítanak a virágok,

az éjben gyertyák fénye villan,

könnycseppek áztatják a világot,

a szeretet innen soha el nem illan.

Kimondhattuk volna

Kimondhattuk volna olyan sokszor,

megpróbáltuk többször, de rosszkor.

Megtehettük volna szívből, s igazán,

a bánat kései, csöppet sem vigasz ám.

Mi emberek annyira sokat hibázunk,

s biz lényegtelen dolgokon vitázunk.

Gyakorta letagadjuk azt amit érzünk,

kívül mosolygunk, de belül vérzünk.

Érezzük magunkon, hogy sok a teher,

a valóság, az igazság keményen lever.

Nem szeretnénk látni önnön hibánkat,

s dacosan zárjuk le gyakran vitánkat.

Nem mutatjuk ki az érzelmeink sorát,

szívesen elfújnánk történéseink porát.

Szeretünk, gyűlölünk, néha imádunk,

előfordul, nem tudjuk mit is csinálunk.

Nem nyújtunk kezet szeretteink felé,

ha lehet, nem megyünk a sorsunk elé.

Mire lépnénk elhervad az élet virága,

elalszik a tűz, elillan az álmok világa.

Szemünk előtt hever megannyi tettünk,

makacs önhittségünk okozza vesztünk.

Soká eszmélünk, addigra kínzóan késő,

s nem akarjuk hallani, hogy ez a végső.

Végül megtennénk mindent, amit lehet,

sajnos elkéstünk, a halál ím reánk nevet.

Szeretlek Anyám. Kimondhattuk volna,

s hátralévő időnk nem a gyászról szólna.

Életünk pillanatképek sora

Életünk pillanatképek sora,

melyek nem tűnnek el soha.

Emlékek porát idézi a múlt,

bármilyen hosszúra is nyúlt.

Érzelmek sokasága kavarog,

cseles útvesztőként kanyarog.

Jó, rossz, szeretet, vagy bánat,

az elmúlás oly nagyon fájhat.

Szeretteink szívünkben élnek,

már nem szenvednek, s félnek.

Szempilláik zárva maradnak,

a végső honuk felé haladnak.

Szomorú gyász tölti be a teret,

sötét fátylán átlátni sem lehet.

Gyertya lángol a homályban,

s ellobban a végtelen honában.

Az idő kíméletlen

Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,

s benne elkophat a legparányibb sejt,

nyoma maradhat különféle szinteken,

ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.

Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,

ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,

rombolásával mindig sikeresen halad,

sokan nem érik meg a következő estet.

Mi az után marad, szívszorító fájdalom,

hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,

sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,

s az igazi lelki béke magára sokat várat.

Lassan belepi a feledés homálya a múltat,

az érzelmek vihara mégis tovább tombol,

a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,

nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.

A síroknál állva újraéled az emlékek sora,

jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,

szeretteinktől végleg nem válunk el soha,

újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.

Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,

az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,

falevelek hullanak alá, a remény életre kél,

egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30