gyász Archívum - 2 / 4 oldal

Szomorú a szívem

Szomorú a szívem, ahogy most a temetőt járom,

a lelkem tele van emlékekkel, gondolatokkal,

és eközben a szeretteim sírköveit látom.

Lágyan cirógat a napfény, amíg némán haladok,

érzelmek sokasága tör fel a szívem mélyéről,

és egy ideig biztosan szomorú maradok.

Amíg nézem a mécsesekben pislogó apró lángot,

elképzelem, milyen lenne, ha ők még élnének,

és együtt járhatnánk a szilveszteri táncot.

Szomorú a szívem, hisz lassan mind elmegyünk,

elbúcsúzunk sorban, ki hangosan, ki halkan,

és a végtelenben egyesül a szellemünk.

A megemlékezés napjaiban

A megemlékezés napjaiban békésebbek az emberek,

ilyenkor a szeretteik emléke a lelkeikben ragyog,

és a sírokon van virág, s gyertya, rengeteg.

A megemlékezés napjaiban a könnyek patakja árad,

s eme patak lefelé csordogál a szomorú arcokon,

míg forrásuk, a bánat, végleg ki nem szárad.

Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat

Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már pihennek,

és örök álmukat alusszák a végtelen idő égisze alatt,

nincsenek kitéve fájdalmaknak, vagy idegnek.

Nem terheli őket soha többé semmi, végleg szabaddá váltak,

igazán szabaddá, mindenféle felelősség terhe nélkül,

és búcsút intettek eme világnak, s a gyásznak.

Egyre több élő kezdi irigyelni a holtakat, akik már elmentek,

s megszabadultak a láncaiktól, sötétségtől, ármánytól,

amíg még éltek, túlságosan sokat szenvedtek.

Az édesből is lehet keserű

Az édesből is lehet keserű, ha az élet azzá teszi,

és gyakorta nyomorgatva a lelkek sokaságát,

az emberek maradék életkedvét is elveszi.

Az édesből is lehet keserű és méreggé is válhat,

méreggé, amely átitatja valamennyi percet,

s teret adhat a fájdalomnak, gyásznak.

Akkor értékelünk valakit

Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,

amikor csak az emlékezetünk tartja életben,

s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.

Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,

egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,

s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.

Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,

mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,

s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.

Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,

hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,

s az az útja a számára és nekünk is a végső.

Nehogy mások döntsék el

Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,

miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,

vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!

Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,

hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,

és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!

Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,

mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,

s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!

Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,

nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,

nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!

Milliónyi gyertyaláng

Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,

a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,

és néma, fájó gyász érződik a levegőben.

Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,

ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,

s most, egy időre, az élők is békére lelnek.

Majd egy szép napon

Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,

amely a szemek elől eltakarta az igazságot,

s azt is, hogy a remény a padlón hever.

Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,

az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,

és a küzdelmek sorában eljön a végső.

Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,

láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,

amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.

A lélek sebei

A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,

s habár néha felcsillan a vigasz reménye,

valójában meg úgysem kímélnek.

Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,

s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,

ám elfeledni képtelen őket a képzelet.

Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,

kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,

és kihagyott lehetőségek, vegyesen.

A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,

az ember próbálja ügyesen titkolni őket,

s reméli, eljön a számára a pirkadat.

Az emlékek útján

Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,

hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,

s bizony ezek nagyon tudnak fájni.

Megelevenedik a múlt, s a történések sora,

újra élhetjük a nekünk kedves napokat,

melyek már nem visznek sehova.

Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,

hol megállt az idő, végleges a nyugalom,

s mindenki a sírokra virágot tehet.

Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,

melegség járja át a test minden sejtjét,

és igen nehéz eltávozni onnan.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30