Saját alkotásaim
Az édesből is lehet keserű, ha az élet azzá teszi,
és gyakorta nyomorgatva a lelkek sokaságát,
az emberek maradék életkedvét is elveszi.
Az édesből is lehet keserű és méreggé is válhat,
méreggé, amely átitatja valamennyi percet,
s teret adhat a fájdalomnak, gyásznak.
Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,
amikor csak az emlékezetünk tartja életben,
s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.
Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,
egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,
s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.
Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,
mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,
s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.
Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,
hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,
s az az útja a számára és nekünk is a végső.
Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,
miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,
vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!
Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,
hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,
és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!
Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,
mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,
s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!
Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,
nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,
nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,
amely a szemek elől eltakarta az igazságot,
s azt is, hogy a remény a padlón hever.
Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,
az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,
és a küzdelmek sorában eljön a végső.
Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,
láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,
amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.
A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,
s habár néha felcsillan a vigasz reménye,
valójában meg úgysem kímélnek.
Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,
s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,
ám elfeledni képtelen őket a képzelet.
Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,
kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,
és kihagyott lehetőségek, vegyesen.
A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,
az ember próbálja ügyesen titkolni őket,
s reméli, eljön a számára a pirkadat.
Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,
hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,
s bizony ezek nagyon tudnak fájni.
Megelevenedik a múlt, s a történések sora,
újra élhetjük a nekünk kedves napokat,
melyek már nem visznek sehova.
Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,
hol megállt az idő, végleges a nyugalom,
s mindenki a sírokra virágot tehet.
Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,
melegség járja át a test minden sejtjét,
és igen nehéz eltávozni onnan.
A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,
jobban felkavarják valamennyiünk vérét,
s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.
Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,
nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,
és ezután soha, senkitől nem félnek.
Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,
nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,
s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.
Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,
nem érzik az egyre növekvő feszültséget,
s egyikük sem mesél saját gondjairól.
Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,
s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,
idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.
A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,
és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,
mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.
Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,
és szomorúság szellője suhan a világ körül,
tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.
Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,
emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,
s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.
Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,
az eltávozott szerettek nem feledhető arca,
sok szem ilyenkor nem marad szárazon.
Gyertyafények tánca villódzik a sötétben,
kecsesen hajladoznak az esti szellőben,
s mindannyiuk igencsak törékeny.
Hűvös szellő simogatja az apró lángokat,
melyek igyekeznek túlélni a sötétséget,
s valamennyi múltidézésre hívogat.
A temető megtelik az emlékezők hadával,
kik szívük fájó sebeit hozták magukkal,
s szembesülnek az elmúlás bajával.
Sok arcon könnycseppek csillannak újra,
lassan folyamot képeznek lefelé tartva,
s az itt lévőket megérinti a halál búja.
Gyertyafények tánca, s érzések sokasága,
betölti az estét az igazi, tiszta szeretet,
s a rossz elsüllyed az idő mocsarába.
