Saját alkotásaim
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy valódi fegyver,
kegyetlenül meg tudják sebezni az ember lelkét,
és manipulálnak vele minden este, reggel.
Szavakkal fedik el a valóságot, leplezik el a sok rosszat,
szavakkal ármánykodnak az igazság ellenében,
és teszik ezt állandóan, egész élethosszat.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy gyilkos méreg,
az végezhet hamar, a szavak sokáig kínozhatnak,
és ez így marad, amíg csak emberek élnek.
Senki ne várja el mástól azt, amit maga meg nem tenne,
amit soha nem érezne önmagához közel állónak,
és ami miatt nagyon közel lenne a veszte.
Senki ne várja el mástól azt, hogy adja fel önmaga énjét,
a saját vágyait, álmait, elképzeléseit és a terveit,
s homályosítsa el az igazi, ragyogó lényét.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,
mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,
s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?
Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,
s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,
miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?
Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,
bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,
és minden jóravaló embert megvethessen?
Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,
az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,
meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?
Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,
mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,
s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?
Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,
erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,
ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?
Amíg meg tudnak osztani minket, addig övéké a nyerés,
övéké, a sötét, sátánista rend szolgáié, a gonoszé,
és ami marad a világnak, az nagyon is kevés.
A megszokott életet el kívánják törölni végleg és hamar,
nem tűrhetik a józanságot, az erkölcsöt, az értelmet,
s mindaz, amit hagynának, az nagyon fanyar.
A régi reményteli idők elköszöntek, a homályba vesztek,
manapság az elmebaj az úr, a hagyományok tiprása,
s a pusztítás terén e körök, sosem voltak restek.
Amíg meg tudnak osztani minket, addig esélyünk nincs,
csakis összefogva és egymással karöltve győzhetünk,
a szeretet, s a szív, e harcban nagyon nagy kincs.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
Ki ne szeretne géppé válni és utasításokra hadoválni,
a mesterséges intelligenciával összekötve lenni,
s az egyszerű halandókon jókat hahotázni?
Ki ne szeretne géppé válni, emberi mivoltát elárulni,
érzésektől és gondolkodástól megfosztatva élni,
s emberségtől, szeretettől, végleg elárvulni?
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
Olyan rövid ez a kis vers, amilyen rövid az élet,
nem vidám, nem kacajfakasztó és nem szép,
s nem leli benne örömét semmilyen lélek.
Olyan rövid ez a kis vers, egy lehelet a szélben,
parány szösszenet csupán a viharos időkben,
a mondanivalója pedig, ott lapul a mélyben.
Miért is ragaszkodunk annyira, eme csodás életünkhöz,
mely számtalan gondot és fájdalmat okoz nekünk,
s egyre csak közelebb visz a végzetünkhöz?
Hogyan vagyunk képesek elfogadni az elnyomás terhét,
a kizsákmányoltságot, a semmibe vételt, a lenézést,
s miért hajtjuk végre, a sötétség gaz tervét?
Miképpen tudhatnak egymás ellen fordítani bennünket,
könnyedén megosztani, akaratunktól megfosztani,
s véglegesen uralni a testünket, lelkünket?
A szeretteink védelme nem a legfontosabb a számunkra,
az ő érdekük, a biztonságuk, egészségük megóvása,
szeretnénk kéretlen terheket a vállunkra?
Miért is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy vezessenek,
mások mondják meg, mit is tehetünk, s érezhetünk,
vágynánk, hogy egy tömegsírba temessenek?
