Saját alkotásaim
Tűzben ég a lélek, miközben önnön vágyai perzselik,
s lassacskán hamuvá válik az emésztő tűztől,
miközben a reményeit szépen elveszik.
Tűzben ég a lélek, s a fájdalmát belekiáltja a világba,
igyekszik megszabadulni a pokoli forróságtól,
próbálkozik is keményen, ámde hiába.
A legerősebb is összeroskad, ha túl sok már a teher,
ha nem bírja tovább azt a hihetetlen nyomást,
és a lelkének, csupán a fájdalom felel.
A legerősebb is összeroskad, amikor elhagyja az erő,
amikor immár teljesen összezuhan és feladja,
s végül reá csukódik, a sötét koporsófedő.
Mindenkinek lejár az ideje, hogy mikor, az kérdés,
addig azonban annyi mindent muszáj tenni,
s nem tudhatjuk, melyik az utolsó lépés.
Mindenkinek lejár az ideje, amely alapból is kevés,
számtalan gond és fájdalom keseríti a lelket,
ez a csodás élet, sajnos nem igazán mesés.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Az idő könyörtelen, nem lassít és nem áll meg soha,
nem mérlegel, nem sajnál, s nem is kímél,
elviszi az álmokat, a reményeket tova.
Megmutatja az igazi állapotunkat, az igazi énünket,
a fájdalmainkat, a testünk gyors elkopását,
a lelkünk sebeit és a mulandó létünket.
Az idő könyörtelen, nem érez, soha nem kegyelmez,
nem kér, nem alkuszik és nem gondolkodik,
ugyanakkor egész életünkben fegyelmez.
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,
miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,
vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!
Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,
hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,
és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!
Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,
mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,
s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!
Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,
nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,
nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!
Akinek keserű az élete, az a másét is azzá teszi,
mivel a keserűségét másokon vezeti le,
és abban nagyon is az örömét leli.
Az olyan ember nem látja meg a jót és a szépet,
a boldogság a számára önmaga keserve,
s kialakít a világról egy hamis képet.
Abban a világban a fájdalom örök és a kín éget,
a gonoszság, s az irigység természetes,
hiszi, hogy mindenkinek ez a jó élet.
Akinek keserű az élete, annak a lelke rég halott,
neki a szeretet az ellensége mindörökre,
s a sorstól reményt biz keveset kapott.
Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,
mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,
s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.
Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,
rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,
így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.
Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,
olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,
s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
