Saját alkotásaim
Hogyan lehet túllépni a csalódások tömegén, vajh hogyan,
és miképpen lehet feldolgozni az érzelmi sebeket,
létezik, hogy ebből bármiféle jó is fogan?
Hogyan lehet túllépni a csalódások tömegén, mily módon,
s miként csökkenthető az a sok fájdalom, sérelem,
van esély, hogy az élet másról is szóljon?
Kinek ne lennének komoly gondjai, fájdalma, s bánata,
szerelmi csalódásai, kudarca önnön vágyai terén,
és ki az, akinek mindez biza nem ártana?
Kinek ne lennének komoly gondjai, tragédiája, végzete,
csalódásai, félelmei, s nehezen beteljesülő álmai,
és mikor érhet vajon véget ez a rémmese?
Amikor a szív vágyakozik valaki után, ám ezt tagadnia kell,
sóvárog a másik érintésére, az ölelésére, a csókjára,
s ezek hiányában, a lelke nyugalmat nem lel.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, fájdalmasan, égetőn,
és szenved, amikor a számára kedves másokat érint,
bizonytalanná válik, de reménykedik kétkedőn.
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket egy életen át,
s megannyi csalódás gyötri és kínozza őket,
a legtöbbjük ebből kiutat nem is lát.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket kíméletlenül,
sokszor reménytelenné téve az életet, magát,
s elpusztítva a jót, oly könyörtelenül.
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Az álmok kora lejárt, beköszöntött a sötétség kora,
a valóságnak, s az igazságnak ím bealkonyult,
az egykori reményt is elfújta a szél, tova.
Az álmok kora lejárt, a mesebeli hősöknek is vége,
az emberiség igen nehezen ébred kábulatából,
és hiába tekint fel, oly esdeklően az égre.
Az édesből is lehet keserű, ha az élet azzá teszi,
és gyakorta nyomorgatva a lelkek sokaságát,
az emberek maradék életkedvét is elveszi.
Az édesből is lehet keserű és méreggé is válhat,
méreggé, amely átitatja valamennyi percet,
s teret adhat a fájdalomnak, gyásznak.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek és hitetlenkednek,
nem értik, miért nem érti a többi lény, hogy ők jók,
így egyiküknek sem lesz jó, figyelmeztetnek.
Az egész világ az övéké kell hogy legyen, mivel nekik jár,
s az, hogy a manók, törpök, tündék ezt nem hiszik,
az bizony eme szörnyülködőknek, nagyon fáj.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek, igazán mérgesek,
s csak egyre nő bennük a harag, a düh, a keserűség,
miközben állítják, ők minden rosszban vétlenek.
