Arctalan senkik róják tragikus útjukat,
leszegett fejjel, s megfélemlítve élnek,
már egymástól is rettegnek egész nap,
s önnön vágyaiktól és álmaiktól félnek.
Lassan már levegőt sem mernek venni,
s önmagukat hibáztatják ím mindenért,
elhiszik a rengeteg hazugságot naponta,
s nem igen küzdenek magukért, istenért.
Már gyermekeikért sem mernek kiállni
és gyáván kushadva lesütik a szemüket,
s hagyják a családjaikat elveszni örökre,
míg ütik őket, nem emelik fel a kezüket.
Elvesztik munkájukat, vállalkozásaikat
és nem marad megélhetésük, semmijük,
sorozatos csapás, s elnyomás éri mindet,
legvégül biz nem fog maradni senkijük.
Arctalan senkik, még a létük is szégyen,
a legkisebb állat is harcol, amíg csak él,
ha összefognának, mint hős elődeik rég,
a szabadság nem lenne elérhetetlen cél.
