Saját alkotásaim
Lemenőben a Nap, lassan bealkonyul,
s közeledik a mélységes sötétség ideje,
letűnik a fény korszaka, az éj ideje jő,
s megerősödve támad a gonosz serege.
Lemenőben a Nap, a világ ím lepihen,
a jóság, s a szépség álomra hajtja fejét,
a fű nem sarjad ilyenkor, a fa aluszik,
csend van, a tücsök nem ad több zenét.
Az életben maradásért harcolni kell,
biz nem lehet mindig másokra várni,
szabadságot az ember csak akkor lel,
ha megtanul végre a saját lábán állni.
Mikor rádöbben, hogy nincs egyedül,
van még rengeteg rettegésben tartott,
a vívódása elcsitul lelkében legbelül,
s kiderül, igaz mindaz, amiket hallott.
Az eszmélés ideje immár elérkezett,
nem lehet tovább odázni a dolgokat,
a megsemmisítés terve megérkezett,
s megpecsételte az emberi sorsokat.
Az életben maradásért muszáj tenni,
különben örök sötétség várhat reánk,
mind együtt fogunk a halálba menni,
ő összefogás nélkül, magához leránt.
Méhek és darazsak. Folytonos a harc
és egyre több a méhekre kivetett sarc.
A méhek szorgosan gyűjtik a nektárt,
s legtöbbjük biz sok akácost megjárt.
Valamennyien szorgosan dolgoznak
és állandóan az utódaikra gondolnak.
Szívvel gondozzák, ápolják is mind,
s egyik sem maradhat éjszakára kint.
Gyakran támadják darazsak a kaptárt,
nem szokták figyelni sohase a naptárt.
Nekik mindegy, hogy nyár, netán ősz,
gyűlöletük a méhek ellen mindig bősz.
Hisz alja fajnak tartják a méhek népét,
szükségtelen rossznak mindőjük létét.
Csupán zsákmányok ők a szemükben,
végleges kiirtásuk sokat jár a fejükben.
Bezzeg a darazsak, lám isteni rovarok,
kevesen vannak, de igazi égi lovagok.
Kizárólag nekik járhat bármi e Földön,
s uralkodhatnak a virágokon, s zöldön.
A méheknek nagyon elege lett ebből,
s a fajuk vérzik rettentően sok sebből.
Zümmögve kiötlötték mit is kell tenni,
nem nekik, a darazsaknak kell menni.
Méhek és darazsak. Történelmet írnak,
a darazsak szervezett erejükben bíznak.
A méhek ereje az összefogásban rejlik,
s ha jól küzdenek, a győzelem felsejlik.
Ha szárnyaink lennének, felhőkkel szállnánk,
s a világ legszebb pontjáig meg sem állnánk.
Sasként repülnénk a nyugalom szigete fölött,
s rátalálnánk a békére sok más élőlény között.
Azon a helyen nincs rettegés és nincs félelem,
kacagás hallik, boldogság éltet, s van élelem.
Szeretet melege árad minden percben felénk,
s egy új, őszinte, tiszta világ képe tárul elénk.
Szeretetteljes ölelések vesznek minket körül,
s a tiszta szándéknak, a legparányibb is örül.
Ott nincs fájdalom, nincs betegség, s járvány,
nem lehet úr a sötétség ereje, nincsen ármány.
Ha szárnyaink lennének, utunk oda vezetne,
s bár az egész világunk ilyen csodás lehetne.
Amíg azonban erős láncainkat le nem verjük,
az igazi szabadságunkat soha el nem nyerjük.
Összefogás nélkül nehéz lesz győzni,
s a gonosz ellenséget ilyetén lefőzni.
A széthúzás kizárólag nekik kedvez,
s ármányuk jó kis halotti tort rendez.
A széthúzás megkönnyíti a dolgukat,
erővel befolyásolnak emberi sorsokat.
Hazugság árad a nap minden percében,
s élő nem szerepel a sötétség tervében.
Vagyis szerepel, de azok ők maguk,
hisz a háttérből irányít hamis szavuk.
Bábjaik hűen teljesítik a parancsot,
állandóan kongatják a hamis harangot.
Hipnotizálják a gyenge emberi agyat,
s ki magánál van arra dobálják a sarat.
A folytonos félelem, s a rettegés a cél,
különben a hitvány pénzéhez nem fér.
Összefogás nélkül lesújthat a végzet,
s megszűnik e Földön a legtöbb élet.
Örök sötétségbe borulhat az eddigi lét,
most az egész világ sorsa maga a tét.
Virágfalva lakói egykor békében éltek,
változatosan virítottak a dús rét fölött,
mindegyikük boldog volt, s nem féltek,
lágyan hajladozhattak a fűfélék között.
Tulipánok, rózsák, s apró réti virágok,
orgonák, íriszek és jácintok sokasága,
megnyugtatónak látták mind a világot,
valamennyinek megvolt a szobatársa.
Mindőjük örömmel élte meg a napjait,
váltakozva pompáztak népük területén,
szerették fajtársaik kicsinyeit, nagyjait,
s nem esett csorba semelyik becsületén.
Időről időre érte őket a napfény, az eső,
csodásan fejlődtek a természet ölében,
számukra ez a szabadság volt a nyerő,
s népszerűek voltak a rovarok körében.
Ellátták őket sok virágporral, nektárral,
s azok pedig segítették megporzásukat,
nem vetélkedhettek soha becsvággyal,
s Virágfalván meglelték boldogságukat.
Ám az idillnek vége szakadt egy napon,
viharfelhők gyűltek föléjük, s zuhogott,
cipőtalpak taposták népüket, de nagyon,
a talaj alól mérgező kotyvalék zubogott.
Emberi hangok gúnyos vihogása hallott,
s gonosz szavaik kiirtásukról beszéltek,
letépésük meglehetősen gyorsan zajlott,
hisz gyilkosaik csöppet sem henyéltek.
Gyönyörű szirmaikat a sárba taposták,
s ugráltak kis utódaik fejlődő csapatán,
száraikat eltörték, darabokra vagdosták,
növényi vérük folyt ősi földjük talaján.
Virágfalva lakói biza riadtan rettegtek,
látták, hogy kegyetlen végüket akarják,
összefogtak és immáron nem engedtek,
végül aljas eltipróikat végleg elzavarták.
Megszületünk, mosolygunk és sírunk,
a szüleinkkel ki a főnök csatát vívunk.
Számunkra a világ csupán evés, alvás,
nem zavarhat sem háború, sem vallás.
Később jönnek az óvodai, iskolai évek,
benne nehéz pillanatok, olykor szépek.
Igaz barátságok és szerelmek alakulnak,
a kapcsolatok őszinteségen alapulnak.
Érzések, tapasztalatok során vezet az út,
közben igen gyakran felidéződik a múlt.
Felnőttként létezni biz sohasem könnyű,
s a megpróbáltatások sora néha szörnyű.
A családunk valódi szeretettel vesz körül,
jelenlétünknek a legfiatalabb tagja is örül.
Pici korunk óta tanítanak és jóra nevelnek,
sokszor a kényes kérdéseinkre is felelnek.
Sajnos az idő vasfoga kifog az élet erején,
mind ott találják magukat a halál mezején.
Hiányuk egyre nagyobb és égetően fájhat,
emlékük tovább él, s velünk eggyé válhat.
Sajog a szívünk, mikor reájuk gondolunk,
magunkban számtalan érzelmet gondozunk.
Élnek, amíg élünk, velünk vannak, ha kell,
halálunk után valamennyiük nyugalmat lel.
Mély álomban szundítanak az állatok,
olyankor nem éreznek félelmet,
sem fájdalmat, sem bánatot.
Nem látják, hogy körülöttük mi folyik,
nem reagálnak, s nem érzékelik,
az álmuk mégis elfogyik.
Már ők sem ugyanazok álmok nélkül,
csupán szőrös, s tollas élőlények,
sokuk bármitől megrémül.
Megrémülnek a szellőtől és az esőtől,
felborzolva a szőrüket, s tollukat,
rettegnek mindenféle erőtől.
Attól is, melyet legyőzhetnének simán,
amely nagynak láttatja önmagát,
de valójában hitvány, silány.
Mély álomban maradva le lesznek ölve,
kizsigerelik majd mindannyiukat,
s meg lesznek sütve és főzve.
Ha idejében magukhoz térnének végre,
az álmok nélküli világban küzdve,
nem kerülnének hűtőbe, jégre.
Álmok, vágyak és remények,
néha nagyok, máskor szerények.
Bármilyenek is legyenek,
mindenkiben élnek.
Sokan, a valóra válásuktól
is félnek.
Félnek, mert nem biztosak
magukban.
Sokszor kétkednek, a saját
szavukban.
Mit várhatnának hát mástól,
kik hasonlókat éreznek máshol?
A lélek érzékeny és gyenge,
nem olyan, mint egy edzett
penge.
Könnyen sebezhető, s nagyon
tud fájni.
A gyógyulására olykor, éveket
kell várni.
Feledni a velünk történteket
nem lehet, míg élünk,
ameddig lélegzünk, remélünk
és félünk.
Vigasztalan álmok, vissza-vissza
térnek,
az elveszett remények mindig
új életre kélnek.
Nehéz volt ez az idei év, s kemény,
örömökben biz ugyancsak szegény.
Be voltunk zárva, mint aljas rabok
és eközben elsuhantak lám a napok.
A napok amelyeket elvettek tőlünk,
s remélték nem hallanak mifelőlünk.
Rettegésben tartottak éjjel, s nappal,
félelmet gerjesztettek tűzzel, vassal.
Tönkretettek életeket és családokat,
elhidegítettek rokonokat, barátokat.
Igyekeztek kiölni az értelem javát,
s elnémítani a valós igazság szavát.
Arctalanná tettek minket maszkkal,
szembeszálltak reménnyel, s daccal.
Hazugságok folyama ömlött reánk,
melynek áradata önmagához leránt.
Nehéz volt ez az év, de ne adjuk fel,
hiszen akkor lelkünk békét nem lel!
Reménykedjünk, hogy jobb is lehet,
s a sok rossz tovább így nem mehet!
