élet Archívum - 79 / 96 oldal

Szabadon élve

Szabadon élve sokkalta szebb a világ, s az élet,

szárnyalhat a szív, a vágyak visszatérnek,

s megnyugodhat a sok csóró lélek.

Teljesen másképp virrad fel az új remény napja,

selymesebben simogat, cirógat a zord szél,

s a Nap fényét a legszegényebb is kapja.

Békésebbek a viták, s megértőbbek az emberek,

befogadóbbak egymás szeszélyei iránt is,

s úgy érzik a lehetőség most rengeteg.

Nincs feszültség, s nincsenek rémületes percek,

a tétovázás immár ködként párolog el tova,

és a szeretet tüze újfent izzóan serceg.

Szabadon élve felsejlik a múlt, s jövő homálya,

ím senki nem akarhat zsarnokságot többé,

s a gonosz megtérhet a pokoli honába.

Amíg élünk

Amíg élünk, van lehetőségünk korrigálni dolgokat,

van esélyünk jobbá tenni a rosszat, a hibákat,

s akad alkalmunk tenni valami fontosat.

Addig nem nyugodhat a lelkünk, míg valami bántja,

s nem pihenhetünk a karosszékben hátradőlve,

hisz az eszünk folyvást a legjobbat vágyja.

A szívünk azt sugallja, hogy soha nem adhatjuk fel,

és legyen bármilyen nehézség, vagy tragédia,

tudjuk, hogy a végéig küzdenünk kell.

Amíg élünk, ki vagyunk szolgáltatva eme világnak,

az érzéseink gyakorta másra, s jobbra vágynak,

nem adhatunk esélyt sohasem hibáknak.

Izzik a pokol

Izzik a pokol, perzsel a hőség,

s nem igen lesz az idén bőség.

Szenvednek is az élők nagyon,

s mit elveszíthetnek az vagyon.

Kiszárad a fű, elsorvad a mező,

s leéghet a legmagasabb fenyő.

A növények is a végüket járják,

s mind a végső napjukat várják.

A forróság nem kímél meg soha,

a reményt is száműzi majd tova.

Az élet folyama hamar kiszárad,

és a fájdalom kihozza a hibákat.

Szenvesztő izzadás, s fájó kínok,

elhanyagolt és gondozatlan sírok.

Bizonytalan élet, szomorú napok,

fájdalmas sebek, kicsik, s nagyok.

Erőszakkal bezárt és hazug világ,

elhallgatott igazság, s néma viták.

Nyomorba taszított emberek sora,

a rossz elűzendő mindörökre tova.

Beárnyékolt álmok, leölt vágyak,

igaztalan, s teljesen hamis vádak.

Az emberiség kiirtása nem mese,

nem maradhat senkinek kedvese.

Izzik a pokol, s nem kegyelmez,

minden élőt biza megfegyelmez.

Újabban megfakulnak az álmok,

mivel az élet rögös és biza álnok.

Senki nem tudhatja

Senki nem tudhatja, hogy másoknak mije fáj,

s nem érezheti át a gondjait, a sérelmeit,

bármiket is mondjon ki a száj.

Elhiheti ugyan, s megértheti a panaszok sorát,

mégis könnyedén hallgatja mindazt végig,

hisz önmagán nem látja azok nyomát.

Megannyi tragédia teheti búsabbá a napokat,

megviselve az emberi szíveket, s lelkeket,

megtörve a kicsiket, s a nagyokat.

Számtalan veszteség kíséri az életnek az útját,

rokonok, barátok, s szerelmek elvesztése,

sokan sírják vissza önmaguk múltját.

Senki nem tudhatja, mi vár reá az úton végül,

mikkel is kell megküzdenie egymagában,

míg a saját érzéseivel meg nem békül.

Volt valaha

Volt valaha egy hatalmasra növekedett folyó,

szelíd hullámokkal hömpölygős, s életet adó.

A messzi keletről indult el a nyugati táj felé,

hosszú útján több, kis ér is csatlakozott belé.

Megvívta küzdelmeit a rideg, nehéz tereppel,

s túljutott rajta egyszer és újra, s nemegyszer.

Végül a csodás, zöld mezőn lassított, megállt,

és a további vándorlástól e szép helyen elállt.

Vizével éltette új otthona valamennyi lényét,

s mindennap kivette a fejlődésükből a részét.

E békés világot megtámadta a sötét szutyok,

mely a rejtett repedésekből állandóan zubog.

Ocsmány, bűzölgő mérge terjedt a folyóban,

láthatóvá lett, e förtelem nem lesz fogyóban.

Megosztotta az eddig sima, nyugalmas vizet,

az zavaros lett, háborgó és pusztítással fizet.

Volt valaha egy különleges folyó, erős, tiszta,

s minden molekulája azt az időt vágyja vissza.

Ha megosztottságán a víztömeg úrrá tud lenni,

elmossa a szutykot, aztán nem zavarja semmi.

Illúzió

Illúzió az egész sorsunk és az életünk,

hiába hisszük, szabadon nem élhetünk.

Mások irányítanak mindent a sötétből,

s halált varázsolnak a gonosz ködéből.

Közben elhitetik, a Nap fennen ragyog,

és elmaradnak a szokásos rideg fagyok.

Boldog lehet bárki, ha hű, engedelmes,

számára a világ nem lesz dörgedelmes.

Nem szabad ellenállni, az az élet titka,

különben mi reánk vár, az biz a kripta.

Illúzió köde vesz mindnyájunkat körül,

s elpusztulásunknak a hatalmi kör örül.

Azonban még él a remény, bár gyenge,

s nem vág úgy, mint egy jó éles penge.

Mégsem hagyhatjuk magára szegényt,

mivel gyengén is karját nyújtja felénk.

Aki tisztességes

Aki tisztességes, nem fenyeget, nem zsarol másokat,

nem hazudozik, nem játssza a megváltót,

és nem rak senkire sem láncokat.

Nem árulja el az embereket, s nem adja el a hazájuk,

nem működik közre a tömeges kiirtásban,

és nem veszi félvállról a haláluk.

Nem adja el a lelkét semmiféle kincsért, s vagyonért,

nem áldozza fel a régi korok történelmét,

s nem tesz mindent csak haszonért.

Aki tisztességes, annak számít a becsület, az igazság,

fontos az adott szó, s a rossz elmulasztása,

s nem oldala az arcátlan pimaszság.

Számára az élet jobbá tétele a cél, önzetlenül, tisztán,

a gyengék támogatása, az elesettek segítése,

s egy élhetőbb világ szerepel a listán.

A Szép és a Jó

A Szép és a Jó az idők kezdete óta rótták az utat,

igyekeztek mindenfelé segíteni az embereket,

s megmutatni a fájdalomból vezető kiutat.

Olyan sokszor szereztek vidámabb napokat nekik,

s bírták felhőtlen kacajra a kicsiket, nagyokat,

és azok érezték, tudták, hogy értük teszik.

Szebb, s jobb életet biztosított a jelenlétük szerte,

örömmel teltek a szívek, amerre csak jártak,

és ebben mindkettőjük igazi örömét lelte.

Teltek-múltak a hónapok, az évek, s az idő haladt,

kettejük párosa eljutott a legapróbb tanyára is,

és egy-két jó szavuk mindenkinek maradt.

Egy sötét éjszakán azonban szörnyű vihar támadt,

dühöngött a szél, zengett, s villámok cikáztak,

mindenfelől a szenny és a mocsok áradt.

A Szép és a Jó fuldoklott a mocsokban, s kimerült,

megpróbáltak a felszínen maradni oly sokáig,

sajnos azonban ez már soha nem sikerült.

Önámítás

Önámítás. Olyan sokan csapják be magukat,

elhiszik a hazugságok ocsmány tömegét,

s amellett hallatják biz a szavukat.

Az agresszív reklámok és a mocsok áradata,

a szemfényvesztés, s az agymosás sikere,

mind csupán a gonosz sötét árnyalata.

A félelemkeltés, a rettegés fokozása, a pánik,

a gyűlöletkeltése, s a bekorlátozások sora,

az ép elmével sajna kegyetlenül elbánik.

Azok, akik szentül hiszik, hogy mindez igaz,

örömmel fogadják be a gyilkos mérgeket,

a hazug propaganda a számukra vigasz.

Lelkiismeret furdalás nélkül élik a napjaikat,

miközben valami furcsát kezdenek érezni,

s nagy fájdalom önti el kínzó tagjaikat.

Kezd már derengeni, hogy van valami hézag,

s talán nem kellene feláldozni mindenüket,

megcsapja az orrukat a kínzó vérszag.

Egyre-másra távoznak a világból a szeretteik,

sok a kárvallott, s a rokkanttá váló rokon,

a hitük a megmentésükben, temettetik.

Önámítás. Fájdalmas szembesülni az igazzal,

s látni, amikor kezd felszállni a homály,

és elkéstek a segítséggel, a vigasszal.

Ideje takarítani

Ideje takarítani, annyi a felhalmozott szemét,

annyi mocsok rakódott már rá a világra,

s ennek biza mindenki issza a levét.

Mindenfelé suhan a mérgekkel telített levegő,

és ha nem vigyáz az emberiség magára,

hamarosan itt lehet majd a temető.

Egyre többen múlnak ki a gyilkos szeméttől,

belefulladnak, hisz folyton ömlik rájuk,

s egyre távolodnak biz a reménytől.

Kik élni szeretnének, azoknak igyekezni kell,

méghozzá nagyon hathatósan, s mielőbb,

különben kiutat soha, senki nem lel.

Ideje takarítani, mert a szenny a Földet ellepi,

elpusztítja, s megfojtja az élet csiráját is,

miközben a tisztaságot örökre elfedi.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31