élet Archívum - 80 / 96 oldal

Mi a fontosabb

Mi a fontosabb, a saját testünk, s a lelkünk,

vagy bármilyen üdülés, koncert, foci,

ahol sikerül kis örömre lelnünk?

Az, hogy genetikánk érintetlenül maradjon,

s azok maradjunk, akinek születtünk,

vagy az, hogy a terv haladjon?

Hagyjuk a sejtjeink, szöveteink rombolását,

s tétlenül nézzük végig a kísérleteket,

a nem létező erők tombolását?

Állatként örökre bezárva akarunk élni eztán,

állandóan kiszolgáltatva a félelemnek,

s elbukni az életet jelentő deszkán?

Mi számít jobban, a szeretteink, a családunk,

a gyerekek, kicsik, nagyok, s a barátok,

vagy, hogy a hullasorba beálljunk?

Mi a fontosabb, a szabad élet, a normális lét,

vagy az engedelmesség gyáván, ostobán,

miközben az élet, vagy a halál a tét?

A technika és az ember

A technika és az ember találkozott egy napon,

az ember természetes élőlénynek született,

amit a technikára költöttek, egy vagyon.

Az egyikük él, a másik gép, s program csupán,

a sötét erők azonban erőltetik az egyesülést,

és ez lenne a végzet, a normalitás után.

A céljuk eléréséhez bevetnek bármit, mindent,

s ha kell megbetegítenek, gyilkolnak érte,

a természet rendje súlyosan kibillent.

Addig is a létszám csökkentése zajlik naponta,

és a világ népessége bután hagyja magát,

hisz minden jóval hitegetik gyakorta.

Amennyiben sikerrel járnak, nem lesz visszaút,

s gépies humanoidok járnak világszerte,

semmivé válnak majd és nincs kiút.

A technika és az ember találkozott egy napon,

kettejükből engedelmes szolgát csináltak,

melyikük énje fogja túlélni vajon?

Mosó Marci

Mosó Marci fajtájának a büszkesége volt,

s dicsőítette munkáját minden élő és holt.

Nem létezett semmi, amit ki nem mosott,

ügyessége a konyhájára igen sokat hozott.

Sokszor tették próbára a rokonai, barátai,

és ilyenkor úgy érezte, nincsenek határai.

Abban a hitben élt, lehetetlent nem ismer,

bár néha úgy tűnt, itt valami nem stimmel.

Egy napon teherautók érkeztek a házához,

s fekete medvék ládákat raktak a lábához.

Közölték, szükségük van némi segítségre,

s megfelelő juttatásért mindezt megígérte.

Miután elmentek, leemelte a ládák fedelét,

és örömében máris dörzsölgette a tenyerét.

Ekkora kihívással örökre gazdaggá válhat,

s lecserélheti kastélyra a régi jó öreg házat.

A ládákban értelmes agyak halmazát látta,

s kimosásukat biz nagy izgalommal várta.

Holott tudta, a fajtársai maradványai ezek,

melyeken virítottak a butítás okozta sebek.

Megkezdte a mosást és subickolt rendesen,

s mosolyogni kezdett, sunyin és csendesen.

Nem maradt riválisa, a legjobb cím az övé,

ezután ostobákat, s butákat vesz maga köré.

Mosó Marci beképzeltté, s pökhendivé vált,

kapzsi lett, önző, gőgös, s a fellegekben járt.

Az életben maradt mosók elkapták egy este,

és másnap pirkadatra egy fán függött a teste.

Illúzió

Illúzió mérgező köde ereszkedett a Földre,

beleivódott a sejtekbe, a szövetekbe,

s beszivárgott mélyen a földbe.

Elhomályosította a tudatot, s a létet magát,

elhitette, hogy amit láttat, csak az a jó,

s kétségbe ne vonják a szavát.

Ügyesen manipulálta a gyengélkedő elmét,

s kiterítette eléjük csodás jövőjüket,

mint remekbe szabott kelmét.

Elhitette, varázslatos az élet, amit ő mutat,

s nincsen szebb a nincstelenségnél,

sötét párája mutatja az utat.

Illúzió gyilkos levegője suhan a fák között,

és nyomában rothadnak a levelek,

mikor elsuhan mind fölött.

A rét virágai elhervadnak, s a fű megsárgul,

az állatvilág is szenved, haldoklik,

és a legtöbbjük bizony elárvul.

Az emberek örömükben eltávoztak önként,

az értelem nem hitte el az illúziót,

és felszámolta azt ködként.

Volt egykor egy állatfarm

Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,

az ott lakók szépen éltek egymás mellett,

s tele voltak megértéssel, jósággal.

Szabadon jártak, keltek, s tette mind a dolgát,

bár néha kisebb veszekedések történtek,

de mind maga irányította a sorsát.

Mindőjüknek megvolt a területe és saját élete,

ahol élelmet kereshetett, párra találhatott,

s nyugodt lehetett a nappala, éjjele.

A farmon megéltek a disznók, kecskék, libák,

tyúkok, birkák, marhák, galambok, kacsák,

s biza béke honolt, róluk szólt a világ.

Egy napon a farm körüli erdőre árnyék vetült,

s a homálya belepte a környéket teljesen,

a fűben néhány kutya vígan elmerült.

Szinte nem is látszottak a szürke homályban,

a dolguk az állatok életének véget vetni,

és rendet rakni a farmnak a honában.

Ahová nem kellenek állatok, nem kell senki,

már a jelenlétükkel is rettegést keltettek,

és előlük nem menekülhet senki.

Zavart okoztak eme békés világban gyorsan,

s megfélemlítették a jámbor állatokat,

ugattak pánikot keltően, zordan.

Azok rémülten menekültek az óljaik mélyére,

dermedten teltek a perceik, óráik, napjaik,

s érezték, kiirtás vár udvaruk népére.

Az idő múltával azonban végre észhez tértek,

hisz sokkal többen vannak, nem kell félni,

s a kiirtásból bizony nem kértek.

Összefogtak, s felálltak csatarendbe serényen,

tehetségük, erejük és nagyságuk szerint,

küzdöttek igencsak keményen.

A kutyák elbuktak, s vérezve menekültek tova,

a szőrük kitépve, bordáik eltörve mind,

ide nem fognak visszajönni soha.

Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,

ahol a bátorság és az igazság győzött,

azóta a környék tele van rózsákkal.

Nagy a hiány

Nagy a hiány boldogságból, örömből,

az ember szíve a félelemtől dörömböl.

Nincs vidámság, játék, nincs nevetés,

van helyette újabban gyakori temetés.

Nem hallatszik őszinte gyermeki kacaj,

s a levegővétel sem olyan, mint tavaly.

Elhunyt a nyugalom, elhaltak a vágyak,

s a remények gyáván a sarokban állnak.

A szeretet ereje lám vacogva vergődik,

az igazság mindig a sorok közt rejtőzik.

Érzések sokasága vinnyog a lelkekben,

néha felbukkannak érzelmes versekben.

A simogatás iszonyú félelmetessé vált,

a gonosz, s a sötétség mindenkinek árt.

A családok összetartása biz nem a régi,

gyermekeik fájdalmát sokuk csak nézi.

Nagy a hiány az értelemből, s a jóból,

van bőven az ármányos, hazug szóból.

A bátorság csendben kushadva hallgat,

régi hősies tetteivel senkit nem zargat.

Hiányzik a természet pazar szépsége,

az élővilág, a Nap, az égbolt kéksége.

Eme hiányokat vissza lehetne kapni,

csupán a rosszakat kéne agyoncsapni.

Soha nem fog visszatérni

Soha nem fog visszatérni az eddigi életünk,

elszállnak az álmaink, s a vágyaink,

eztán csak rabokként élhetünk.

Hitegetnek, hazudoznak, s mossák az agyat,

elvárják a totális, szolgai behódolást,

s közben az idő gyorsan halad.

Megmérgezik a szívet, s elveszik a levegőt,

félelembe és rettegésbe hajszolnak,

felperzselnek minden legelőt.

A sötétség fátyla véglegesen reánk települ,

a gonosz hatalma nem kegyelmez,

s előle senki nem menekül.

Egymás ellen fordítják az embereket rútul,

a családokat, nagyokat, s kicsiket,

mindenkire ármány zúdul.

Soha nem fog visszatérni a nyugalom kora,

akik ezt hiszik, nagyot csalódnak,

s a fájdalmuk nem áll tova.

Az egyetlen remény, ha a sarkunkra állunk,

és teszünk is valamit a létünkért,

nem csak a csodára várunk.

A szabadság lángja

A szabadság lángja egykor fennen ragyogott,

s ha be kellett világítania a sötét térbe,

bizony soha nem habozott.

Éltette az embereket, s a szíveket melengette,

reményt vitt a reménytelenség idején,

sokaknak az életet jelentette.

Manapság megpróbálják eltaposni, de végleg,

a gonosz erőknek nagyon útjában van,

ám híre megmaradhat névleg.

A lángja erősen gyengül, az ereje is elhagyja,

szinte csak pislákol már benne az élet,

izzó parazsát a szél felkapja.

A szabadság lángja haldoklik, viszont még él,

s ha az igaz, tiszta szívek ereje táplálja,

összeszedve magát új életre kél.

Lélek nélküli világban

Lélek nélküli világban érdemes élni,

és állandó csak a borzalmaktól félni?

A félelembe és a rettegésbe fulladni,

mindenkit az őrület határára juttatni?

Elhagyni a régi álmokat és vágyakat,

s hagyni, hogy a létünkkel játszanak?

Megtagadni az önnön valónkat rútul,

amíg a hazugság a nyakunkba zúdul?

Lemondani a családunkról, bárkiről,

elhinni a szemfényvesztést bármiről?

Megadni magunkat a sötét halálnak,

s eltűrni, hogy a csipekbe bezárnak?

Elszenvedni a kísérleti állat szerepét,

és növelni a meggyilkoltak tömegét?

Magára hagyni a gyengéket, árvákat,

s megtölteni a koporsó nevű ládákat?

Tétlenül nézni a gyermekek halálát,

eltitkolva a szívre gyakorolt hatását?

Bezártan kushadni, a végzetre várva,

ostobán hinni, ez tán elmúlik, hátha?

Szembefordulni az érzelmek sorával,

és leszámolni a régi értelem korával?

Feladni mindent, amik csak vagyunk,

s a jövőre akad vajon, amit hagyunk?

Lélek nélküli világban nincs szeretet,

tett ez ellen bárki, bármilyen keveset?

Érzések nélkül csakis nullák lehetünk,

tényleg ez lenne, amit most tehetünk?

Az állatok is védik

Az állatok is védik saját kis területüket,

megküzdenek a betolakodókkal,

s megőrzik a becsületüket.

Legyenek hatalmasok, esetleg parányok,

az életükért folytatott harcokban,

nem számítanak az arányok.

Óvják a párjukat, s piciny utódaik sorát,

az utolsó csepp vérükig küzdenek,

egy sem adja olcsón a honát.

A létükért félve és rettegve is csatáznak,

s tolluk hullhat, bőrük szakadhat,

nem adnak esélyt a halálnak.

Ha elbuknak is megtették, mi tőlük telt,

az idő megőrzi majd az emléküket,

s mindőjük nyugalmat lelt.

Az emberi faj biz példát vehetne róluk,

küzdhetne az életéért, családjáért,

most még lenne rá módjuk.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31