élet Archívum - 54 / 96 oldal

Akkor értékelünk valakit

Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,

amikor csak az emlékezetünk tartja életben,

s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.

Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,

egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,

s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.

Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,

mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,

s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.

Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,

hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,

s az az útja a számára és nekünk is a végső.

A lefogyott Remény

A lefogyott Remény egykor remek formában volt,

délceg, erőteljes, segítőkész és szeretni való,

s az egész élete mások biztatásáról szólt.

Mindig ott volt, mikor szüksége volt rá valakinek,

támaszt nyújtott a legnehezebb időkben is,

s rengeteg biztatást adott mindenkinek.

Mostanára azonban meggyengült, kedvetlen lett,

szomorúvá és mélabússá vált, meggyötörtté,

már nem tudja felvidítani semmilyen tett.

A lefogyott Remény a sok rossztól kezdett fogyni,

mára szinte alig maradt belőle csont és bőr,

és hamarosan véglegesen el fog kopni.

Fényre van szükség

Fényre van szükség, éltető fényre, s nem sötétre,

a Nap cirógató melegére, mely életet teremt,

s nem viharra, amely eljuttat a sötétbe.

Fényre van szükség, az értelem, az elme fényére,

a szeretet, az igazság és a becsület fényére,

melyek pontot tesznek a sötétség végére.

A mesék kábulatában

A mesék kábulatában olyan szépnek tűnik az élet,

annyira megnyugtatónak és igen békésnek,

ahol boldogságban élhet minden lélek.

Olyannak, ahol nem létezik rossz, harag, ármány,

sem kényszer, sem betegség, szörnyű gonosz,

s nincs adósság, teher, senkinek a vállán.

A mesék kábulatában nincs szomorúság és bánat,

csakis mosoly, öröm, vidámság, igaz szeretet,

s még a hihetetlen ostobaság sem fájhat.

A mesék folyama

A mesék folyama egyre sebesebben zúdul a mélybe,

egykor egészen magasról indult a hosszú útjára,

a természet minden lényét próbára téve.

Azóta többször átmosta már a világ oly sok pontját,

sokszor elsodorta az útjába kerülő akadályokat,

és megnehezítette az élni akarók sorsát.

A mesék folyama nagyon mély, széles, s nő az ereje,

az összegyűlt hordaléka zavarossá teszi a vizét,

s az élet alakításában túl nagy a szerepe.

Senki nem

Senki nem szereti hallani azt, ami rossz a számára,

ami kellemetlen, elronthatja a hangulatát,

és ami csak terheket tesz a vállára.

Nem jó hallani az igazságot, mert az nagyon fájhat,

szinte éget, ahogy szembesít a valósággal,

s be tudja fogni valamennyi szájat.

Kínos beismerni a tévedéseket és a kudarcok sorát,

a sikertelenséget, a csúfos melléfogásokat,

és biz nem jó hallani mindezek okát.

Senki nem szeretne egész életében egy senki lenni,

mindenki jóra, szépre vágyik, arról álmodik,

ám azért bizony igen sokat kell tenni.

Megéri az élet

Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,

a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,

a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?

Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,

a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,

vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?

Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,

olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,

a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?

Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,

s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,

vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?

Mindennapi kihívások

Mindennapi kihívások terhelik ezt a szép életünket,

s tesznek boldoggá minket, méghozzá nagyon,

elősegítve, azt az örömteli végzetünket.

Mindennapi kihívások okoznak csodás pillanatokat,

és számtalan gyönyört, s szeretetteli perceket,

feledtetve, ama ármányos hazugságokat.

Meg kellene tanulni

Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,

s nem beleolvadni az arctalan masszába,

a rossztól, a gonosztól sosem félni.

Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,

s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,

örömöt lelni a legapróbb virágban.

Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,

és segíteni a gyengéken, az elesetteken,

s azokon, akik bizony védtelenek.

Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,

és mindazért, ami kedves a szívünknek,

s harcolni, egy örökkévaló békéért.

Az emlékezés napjai

Az emlékezés napjai beköszöntek, ismételten, újra,

és uralják fogják a következő napok perceit,

a fénylő gyertyalángok mögé bújva.

Apró lángok lobbannak fel egymás után a sötétben,

érzések indulnak útjukra a lelkeket cirógatva,

és egymásra találnak, fájó ölelésben.

Mint éles penge, hasít a gyász és a tüze forrón éget,

s miközben ezen lángok a magasba szállnak,

az ember úgy érzi, ez nem érhet véget.

Az emlékezés napjai velünk élnek, s velünk halnak,

és az utolsó pillanatig emésztenek mindőnket,

amíg a lelkünkből végül ki nem halnak.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31