bánat Archívum - 8 / 13 oldal

Akkor értékelünk valakit

Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,

amikor csak az emlékezetünk tartja életben,

s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.

Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,

egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,

s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.

Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,

mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,

s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.

Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,

hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,

s az az útja a számára és nekünk is a végső.

A lefogyott Remény

A lefogyott Remény egykor remek formában volt,

délceg, erőteljes, segítőkész és szeretni való,

s az egész élete mások biztatásáról szólt.

Mindig ott volt, mikor szüksége volt rá valakinek,

támaszt nyújtott a legnehezebb időkben is,

s rengeteg biztatást adott mindenkinek.

Mostanára azonban meggyengült, kedvetlen lett,

szomorúvá és mélabússá vált, meggyötörtté,

már nem tudja felvidítani semmilyen tett.

A lefogyott Remény a sok rossztól kezdett fogyni,

mára szinte alig maradt belőle csont és bőr,

és hamarosan véglegesen el fog kopni.

Akinek keserű az élete

Akinek keserű az élete, az a másét is azzá teszi,

mivel a keserűségét másokon vezeti le,

és abban nagyon is az örömét leli.

Az olyan ember nem látja meg a jót és a szépet,

a boldogság a számára önmaga keserve,

s kialakít a világról egy hamis képet.

Abban a világban a fájdalom örök és a kín éget,

a gonoszság, s az irigység természetes,

hiszi, hogy mindenkinek ez a jó élet.

Akinek keserű az élete, annak a lelke rég halott,

neki a szeretet az ellensége mindörökre,

s a sorstól reményt biz keveset kapott.

Szükség van a reményre

Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,

mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,

s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.

Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,

rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,

így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.

Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,

olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,

s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.

Megéri az élet

Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,

a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,

a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?

Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,

a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,

vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?

Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,

olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,

a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?

Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,

s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,

vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?

Milliónyi gyertyaláng

Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,

a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,

és néma, fájó gyász érződik a levegőben.

Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,

ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,

s most, egy időre, az élők is békére lelnek.

Az élet nagy része keserűség

Az élet nagy része keserűség, szomorúság és bánat,

kéretlen teher, mindennapi gondok sokasága,

s amíg élünk, számtalan pillanat fájhat.

Persze vannak nyugodtabb napok, s békésebb órák,

szeretetteljes percek, igazi vidámság és öröm,

no meg vágyak, melyek a végtelent róják.

Az élet nagy része keserűség, kötelezettségek sora,

s miközben túlzott elvárások kísérnek minket,

úgy tűnik, ennek nem lesz vége soha.

Sokan a keserűségüket

Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,

és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,

a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.

Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,

tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,

s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.

Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,

és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,

holott önmagukban van a fájdalmuk oka.

Az önmarcangolás

Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,

csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,

s ez senki számára nem lehet vigasz ám.

Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,

és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,

végül értünk jön a halál, a fakó lovával.

Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,

minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,

mialatt a reményünk a semmibe szállt.

Mindenkinek van bánata

Mindenkinek van bánata, amely elkísérheti a sírig,

amely soha nem hagyja nyugodni a lelkét,

s az a bánat, eljut egészen a szívig.

Ott megbújik, s rejtve munkálkodik, kínoz, gyötör,

néha már maga sem tudja, mióta szenved,

azonban mégis oly kitartóan pöröl.

Mindenkinek van bánata, mely álmaiban is kísérti,

s hiába minden, egyszerűen nem csitul el,

az embert az utolsó percig kíséri.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30