Saját alkotásaim
A napsütötte vidéken tombol a szél és süvítve rombol,
ledönti lábáról a növények zömét könnyedén,
s úgy csap le rájuk, mint egy erős ostor.
A napsütötte vidéken tombol a szél, s nem csillapodik,
sőt, egyre erősebben pusztítja a terményeket is,
estére a híre eljut, egészen a csillagokig.
A rég elvonult remény sétál a réten, a virágok között,
enyhe nyári szellő cirógatja megfáradt arcát,
miközben a Nap ragyog a völgy fölött.
Bandukolás közben eszébe jutnak a régi csodás idők,
amikor még hű segítője volt az embereknek,
s mikor még együtt töltöttek sok időt.
Azóta túl sokat változott a világ és ő kiszorult belőle,
érzi, hogy millióknak okozott nagy csalódást,
s jót már csak kevesen gondolnak felőle.
A rég elvonult remény sétál a réten, s magát biztatja,
hiszi, képes lesz legyőzni a reménytelenséget,
és az egykori erejét, újfent megvillantja.
Miért ragaszkodnak az emberek a sivár kis életükhöz,
az igen sanyarú napjaikhoz és a szenvedéseikhez,
melyek közelebb viszik őket a végzetükhöz?
Miért ragaszkodnak az emberek a reménytelen léthez,
a fájó sebeikhez, a gyötrelmük hosszabbításához,
és inkább a rosszhoz, mint a jóhoz, széphez?
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, végre-valahára,
olyan jó izzadni, állandóan ruhát cserélni, s tapadni,
leégni és pirosra sülni, vidáman kacarászva.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, ez igazi élvezet,
s nincs is csodásabb, mint a szemünkbe csorgó sós lé,
ennél szebbet nem tud varázsolni a képzelet.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, ha kell, a halálig,
a területük és az utódaik védelmében harcolnak,
s elmennek szükség szerint, a végső határig.
Sokszor meghalnak eme küzdelmeik során, ez a végzetük,
mégsem adják fel, kitartanak, amíg erővel bírják,
s erről szól minden napjuk, minden éjjelük.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, bezzeg az ember,
azt nem érdekli a saját utódja sem, csak fejet hajt,
és csodálkozik, hogy megbocsátást nem lel.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, sötét és komor,
meg nem választott hóhérok gyilkolnak szerte,
a remény, s az igazság is, mankóra szorul.
Büntetik a jót, a szépet, a logikát, az értelmet, a hitet,
ugyanakkor ünneplik a hazugságot és a bűnt,
a szegényeknek pedig alig juttatnak vizet.
Elveszik a szabadságot, rabságra, szolgaságra ítélnek,
kiirtják az emberiség zömét, s a józanságot is,
sem felnőttet, sem gyereket nem kímélnek.
Megosztják az embereket és egymás ellen fordítanak,
hamis híreket, nem létező dolgokat mutatnak,
s a médiáik, főképp hazugságot ordítanak.
A szeretet, a család, s az összetartozás bűnnek számít,
az érzelmek sokasága nem megengedett többé,
a háttér aljas propagandája, bármit is állít.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, mely kegyetlen,
a sötétség nem kíméli a fényt és az éltető erőt,
a gonosznak, nem ez a kártyája az egyetlen.
A „ha” szónak semmi értelme nincs, soha nem is volt,
egyfajta álomkép csupán és egyféle remény,
mindig is csak a vágyálmokról szólt.
Ha nem vesztettünk volna, akkor a győzelem a miénk,
ha eszünk, biz nem leszünk egy ideig éhesek,
és ha végünk van, az élet nem az igénk.
Ha gyűlölünk, a szeretetet nem érezhettük volna soha,
s nem lennénk kiválóak, ha gyengék vagyunk,
és minden reményünk elszállna tova.
Ha a szívünk becsületes, nem lenne oly hazug és sötét,
s nem létezne sem a gonosz, sem az ármány,
ha a Nap feloszlatná a homály ködét.
A „ha” szónak semmi értelme nincs, önámítás és hiba,
tagadása a valóságnak és főleg az igazságnak,
s efelől nincs kétség, sem pedig vita.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, ha van sajátja elég,
van mivel küszködnie, s van mitől szenvednie,
és eme küzdelem alatt, a lelke is megég.
Szörnyű nehéz cipelni mindazt, amit a sors reánk mért,
mindenki érzi önmagán, mennyire fáj mindez,
és sokszor mégsem sikerül elérni a célt.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, mert nincs értelme,
nagy eséllyel elbukik, mivel nem tud bírni vele,
és végül beigazolódik, az összes félelme.
Miért is ragaszkodunk annyira, eme csodás életünkhöz,
mely számtalan gondot és fájdalmat okoz nekünk,
s egyre csak közelebb visz a végzetünkhöz?
Hogyan vagyunk képesek elfogadni az elnyomás terhét,
a kizsákmányoltságot, a semmibe vételt, a lenézést,
s miért hajtjuk végre, a sötétség gaz tervét?
Miképpen tudhatnak egymás ellen fordítani bennünket,
könnyedén megosztani, akaratunktól megfosztani,
s véglegesen uralni a testünket, lelkünket?
A szeretteink védelme nem a legfontosabb a számunkra,
az ő érdekük, a biztonságuk, egészségük megóvása,
szeretnénk kéretlen terheket a vállunkra?
Miért is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy vezessenek,
mások mondják meg, mit is tehetünk, s érezhetünk,
vágynánk, hogy egy tömegsírba temessenek?
