Saját alkotásaim
Egy nemes jellem harcol az igazáért, a becsület a léte,
számára igen fontos, hogy teljesítse a feladatát,
és a küzdelmek elől, soha nem vonul félre.
Kiáll mindazért, amiben hisz, bátran, sokszor egyedül,
nem hajt fejet a legnagyobb veszély idején sem,
és ügyesen titkolja az érzéseit legbelül.
Egy nemes jellem harcol az igazáért, ha kell, a halálig,
megőrzi a lelke tisztaságát, s hű marad ígéretéhez,
miközben a szívében a szerelem parázslik.
A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot és lezárta,
az emberi faj zömének elméjét elhomályosította,
és a végzet ládikájába, láncokkal bezárta.
Tűzzel-vassal, villámokkal tartja fent a kínzó rettegést,
és bármire képes, hogy elérje a végleges célját,
ám addig fenntartja a szörnyű szenvedést.
A gonosz sötét mágiája rabbá tette a világot, a lelkeket,
és mindaddig kínozni fogja őket kéjes örömmel,
amíg uralhatja, a számára előnyös helyzetet.
A mennynek kapujáig meg kell járni a poklot sokszor,
muszáj túlélni minden rosszat és borzalmasat,
miközben ez a tébolyult világ tombol.
A mennynek kapujáig meg kell járni a poklot ezerszer,
elviselni a kínokat, az igazságtalanságok sorát,
s eltűrni az aljasságokat nemegyszer.
Nem minden út vezet a fény felé, a sötétség is csábít,
rejtélyekkel, kételyekkel és titkokkal gyötör,
miközben számtalan módon elámít.
Nem minden út vezet a fény felé és választani nehéz,
könnyedén elbizonytalanodhat bármely lélek,
mire rájön, szemfényvesztés az egész.
Egykoron a becsület és a hűség még jelentett valamit,
az adott szó fontos volt, ahogy a tisztesség is,
s nem lehetett semmibe venni valakit.
Egykoron a becsület és a hűség a halál percéig tartott,
sokan fel is áldozták magukat ezeket betartva,
s minden tettük, a jellemükről vallott.
Az élet folytonos harcok sokasága és küzdeni muszáj,
ki-ki megvívja a saját harcait, önnön rémei ellen,
ám hiába remél békét, rengeteg a viszály.
Az élet folytonos harcok sokasága, egy végtelen csata,
nincs hozzá recept és sokszor nincs hozzá fegyver,
mégis reméli a lélek, hogy élve jut haza.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, kiút nincsen,
s élje bárki is, bárhogyan az életét, legyen bármily jó,
ezt nem tudja elkerülni, semmiféle kincsen.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, s ez szomorú,
tetteink, gondolataink, idővel mind semmivé válnak,
és meglehet, a sírjainkon sem lesz koszorú.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, talán a semmibe,
csodás álmok róják az utat és velük tart a lélek,
meglehet, nem jutnak nagyon messzire.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, tétován, remélve,
s miközben a szív titkoltan dobog a szerelemtől,
a szél könnyeket csal, az ember szemébe.
Mikor el kell nyomni az izzó vágyat, szenved a lélek,
az arc komoly marad, ám belül lobog a tűz,
és mindez oly keserűvé teszi a létet.
Mikor el kell nyomni az izzó vágyat, fájnak a napok,
minden perc egy örökkévalóság, s egy teher,
a szerelmes szív, így titokban ragyog.
