A gazdák és a juhaik együtt éltek egykor,
dús, zöldellő mezőkön vándoroltak,
s igen boldogak voltak ekkor.
A juhok között volt, fehér, fekete, s tarka,
dús gyapjúval rendelkező, tejet hozó,
s akadt, melynek letört a szarva.
Gyarapodtak, sokasodtak, túl sokan lettek,
s felemésztették a legelők legjavát,
legelészni bárhová is mentek.
Gazdáik eleinte gyönyörködtek a nyájban,
s örültek, hogy sokat hoznak nekik,
ezért etették őket hóban, sárban.
Ám biz sokkal nagyobb haszonra vágytak,
eldöntötték, hogy nekik ez mind jár,
s hihetetlenül kapzsivá váltak.
Tervük az lett, hogy lemészárolják mindet,
megnyúzzák, a bőreiket kicserzik,
csinálnak belőle ruhákat, inget.
Eljött az idő, a juhokat mind akolba zárták,
azok nem is bégettek félelmükben,
s valamennyien a véget várták.
Azon a napon a leölésüket meg is kezdték,
egyiküket a másik után rángatták ki,
s mindezt nagy örömmel tették.
A birkák rettegve bámulták egymás arcát,
s szemükben tükröződött a rémület,
mégis mind feladta a harcát.
A harcát, melyet a nyájuk el sem kezdett,
mert mindegyikük a másikukra várt,
s közben a kés torkot metszett.
Birkamód, némán, tág szemmel bámultak,
s míg a vérüket kifolyatták teljesen,
önmaguk gyávaságán ámultak.
A nyáj urai mind aranyra váltotta a juhait,
istenként ünnepeltek és dorbézoltak,
s eltörölték mások jogait.
A gazdák és a juhaik egy letűnt kor regéje,
talán nem is létezett igazán sohasem,
de belőle lett a világ meséje.
