Saját alkotásaim
Kopik az egészség,
s lemerül az elme,
szétfoszlik az élet,
mint a szép kelme.
Változnak az idők,
elszállnak az évek,
voltak igen nehezek,
néha akadtak szépek.
Emlékek maradnak,
megőrzi őket a szív,
a percek elillannak,
a végtelen már hív.
Karját nyújtja felénk,
majd magához ölel,
oly békésen simogat,
mindig itt volt, közel.
Évmilliárdok porából megszületett a Föld,
formálták földrengések és izzó vulkánok,
létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,
kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.
Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,
milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,
az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,
hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.
Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,
folyton változva egyáltalán nem unatkozott,
csodálta a formálódó életközösségek seregét,
kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.
Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,
kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,
viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,
bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.
E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,
más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,
gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,
a legsötétebb véres idők sem intették csendre.
Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,
Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,
számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,
arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.
Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,
haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,
szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,
hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.
Bendő Bálint régóta sült csirkére éhezett,
korgott a gyomra, mire ma hazaérkezett.
Van a hűtőmben csirke?-kérdezte magától,
újabban alig fér el konyhájában a hasától.
Irány a hűtő! Biz gyorsan át kell kutatni!
Elkezdett az élelmiszerek között matatni.
Pakolt jobbra-balra, végezetül megtalálta.
Kevés híján majdnem nyersen megzabálta.
Előkapta a szakácskönyvet, jó recept után,
olvasta a leírtakat, ám csak bámult bután.
Hogy értsem ezt? Mi a fene kellene bele?
Az erőltetett gondolkodástól belilult a feje.
Befűszerezte és a tepsiben tolta a sütőbe,
utána jó kis innivalóért nyúlt be a hűtőbe.
Iszogatott, s egyszer lecsukódott a szeme.
Mire ébredt, a sütő csak szénnel volt tele.
Mulandó a tavasz, a nyár,
az őszi nap, s a hideg tél,
a pillanat meg sosem vár,
újabb és újabb utakra kél.
Mulandó az öröm, a bánat,
az egészség és a fájdalom,
a szívekben zűrzavar támad,
lesöpör mindent az ártalom.
Mulandó a nevetés, a harag,
a mosolyt könny mossa el,
a gonoszság is fűbe harap,
békét a lélek nem igen lel.
Mulandó a szerelem, a báj,
a barátság, elillan a szépség,
változik a megszokott táj,
egyszer eltűnik a fájó kétség.
Mulandó jövő, az igaz éget,
a végtelen magára nem talál,
elhozza majd a sors a véget,
s az életet felváltja a halál.
Szülőföld, ismerős vidék, s táj,
melynek elvesztése nagyon fáj.
Hon, otthon, hol élhet az ember,
melynél szebbet sehol nem lel.
Haza, melyet őseink úgy védtek,
melyért ha kellett meg is égtek.
Sokan ontották harcban vérüket,
a történelemből kivéve részüket.
A földünket tatár és török is dúlta,
a Habsburg még őket is felülmúlta.
Elnyomás, szabadságharcok sora,
emlékük nem felejtődhet el soha.
Az idő sodrában folyik tovább a harc,
ma sincs nyugalom, viszont van sarc.
Milyen nép az, mely nem védi magát?
Mely küzdelem nélkül adja át a hazát?
Vérzivataros történelem és harcok,
folytonos küzdelem a kezdetek óta,
Idegen hatalmak, s kemény sarcok,
megörökítette ezt oly sok rege, nóta.
Emlékezetes dicsőség, hősies napok,
sebes nyilainktól rettegett a nyugat,
jöhettek reánk seregek, vagy fagyok,
vezéreinknek a hitük mutatta az utat.
Nem tűrhettük el a gaz becstelenséget,
országunknak három tenger lett a határ,
sikeresen távol tartottuk az ellenséget,
kudarcot vallott nálunk a török, a tatár.
Népünk egyre fogyott, kihaltak a tájak,
a megmaradtak mégsem adták fel soha,
pusztultak a falvak, kastélyok és várak,
a romokat hamarosan belepte a moha.
Viharos idők, s szabadságharcok sora,
elfojtott igazság, vérbe fojtott bánat,
a remény haldoklott, leáldozott a kora,
hoztak fel ellenünk mindenféle vádat.
Egy újabb háborúba rángattak minket,
azután hazánkat szétdarabolták végül,
több mint kétharmadát elcsatolták innet,
magyar lélek ezzel soha meg nem békül.
Éljünk bárhol, szívünk együtt dobban,
igaz magyar sohasem feledheti a honát,
egyek vagyunk, tűzünk el nem lobban,
egyszer letöröljük majd Trianon porát.
Az élet útján sok a teher,
vágyak válnak semmivé,
a kudarc igen fájón lever,
valakiből lehetsz senkivé.
Álmok szállnak a légben,
veszteség érhet és bánat,
nyomod eltűnik a térben,
a lelked marad a te várad.
A szeretet sem lesz örök,
helyét átveheti a gyűlölet,
a kapcsolatok sora döcög,
könnyen elszáll a bűvölet.
A harag is édesen keserű,
s lehet értelmetlen dolog,
semmi sohasem egyszerű,
a világ nem körötted forog.
A sötétség ideje reánk telepedett,
félelmet, pánikot hozott magával,
kígyó módra áldozatára tekeredett,
nem foglakozik az ember bajával.
Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,
rettegésbe tolva, rabságba taszítva,
a szabadságnak nem jut hely, s tér,
a remény meghúzza magát lapítva.
Az értelem könnyen máglyára kerül,
már nem bír el a sokszoros teherrel,
minden jó a háttér mocsarába merül,
a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.
Nem kellenek rakéták, sem romok,
azokon uralkodni értelmetlen volna,
mi maradna, csak hamu és homok,
mindez nem erről a vágyról szólna.
Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,
válságba taszítják a nemzetek javát,
meg akarnak semmisíteni hont, hazát,
elnémítani az ész, s az igazság szavát.
Azután megmentőként tűnhetnek fel,
kik uralni tudják a megmaradt létet,
a homály fátyla egy fondorlatos csel,
a végzet kijátssza majd az összes tétet.
Alkonyodik. A Nap lepihenni készül,
aranyló sugaraitól minden megszépül.
Enyhe tavaszi szellő simítja végig a tájat,
az éj sötétje magára nem sokáig várat.
Felharsan a fekete rigók esti, párzási dala,
a legtöbb állat fáradtan pihenni indul haza.
Duzzadnak a fák rügyei, sarjad a fű a réten,
az égen vadludak szállnak sorban, szépen.
A tavasz csalhatatlan jelei ezek. Végre!
Mindenki vidámabban néz fel az égre.
Felbukkannak az első csillagok az égen,
a Hold sem ragyogott ennyire már régen.
A kis társaság találkozott a megbeszéltek szerint,
úgy érezték szükségük van kikapcsolódásra megint.
Összekészítettek mindent, ami ehhez csak kellett,
mindegyikőjük igyekezett megtenni, ami tőle tellett.
Esteledett. A Nap aranyló korongja pihenőre készült,
fáradtan cirógató sugaraitól az egész kert megszépült.
Végre fellobbant a tűz. Apró, izzó szikrák szálltak tova,
az őket figyelő szemek sokszor nem látták, hogy hova.
A nyársakon füstölt szalonna és kolbász díszelgett,
a sütögetők lábai mellett, a szomszéd cicája hízelgett.
Akadt paradicsom, paprika, hagyma, ki mit szeretett,
volt bőven, valamennyiük mindenből bátran vehetett.
Torkuk olajozására ittak üdítőt, pálinkát, sört és bort,
hiszen a mai, nagyon régen várt este, a lazításról szólt.
Eltelve beszélgettek, a csillagok már lenéztek rájuk,
hazaindulni és aludni egy jót, ez lett minden vágyuk.
