Saját alkotásaim
Vágtat az Óhaj szelek szárnyán,
Ő nem egy akármilyen látvány.
Álomvilág övezi a hosszú útján,
sokat rágódik jelenén és múltján.
Szeretne szeretni, de olyan nehéz,
reméli a boldogság hozzá is benéz.
Félénk és gátlásos, egy igazi jellem,
nem téveszti meg a bűbáj és kellem.
Őszinte érzelmekre vágyik legbelül,
olyanokra miket igazán megbecsül.
A sors sohasem volt kíméletes vele,
szíve mégis igaz szeretettel van tele.
A sötétség kora reánk települ,
a vég elől senki nem menekül.
Manapság gonosz idők járnak,
sötét árnyak lelkünkbe vájnak.
Folytonosan félelmet keltenek,
a dolgok egy irányba lejtenek.
Vírusként növekszik a rettegés,
állandósult a hazugság, tettetés.
Zsarolják, s fenyegetik a népet,
jó testvérek közzé vernek éket.
Szétforgácsolnak sok családot,
s előkészítik a halotti palástot.
Eme világon túl sok az ember,
s jókora részük többé nem kell.
A homály háttere felfedi magát,
elhallgattatja az értelem szavát.
A hatalomért bármire képesek,
a világ minden pénzére éhesek.
Leigáznák a Napot és a Holdat,
aki élve marad, chipet hordhat.
Ez maradna az utókorra végleg,
a szabadság létezhetne, névleg.
Gyermekek, s unokák sírhatnak,
amiért ily örökséggel bírhatnak.
A remény biz haláltusáját vívja,
az igazságot a mélyből előhívja.
Kettejükre véres küzdelem vár,
addig, míg a sötétség kora lejár.
Az oktondi pocok készült a télre,
a kihívások elől sohasem állt félre.
Igyekezett begyűjteni mit lehetett,
a veszteségeiről naplót is vezetett.
Leírta benne hogyan élte az életét,
néha megosztotta mással az ételét.
Maga sem tudta hová vezeti a sorsa,
de miért is lett volna a válasz a dolga.
Szorgosan szedte a szemeket naponta,
mégis alig maradt valamennyi havonta.
Küzdenie kellett állandóan. De miért?
Feláldozta az összes percét. Ám kiért?
Az anyjának küldött volna egy kis magot,
de a zsíros pocok réteg bíz nem hagyott.
A Pocokügyi Hivatal rideg volt, kegyetlen.
De miért? Vesztes lett volna, az egyetlen?
Folyton igazolni kellett mit küld és kinek,
nehogy a ragadozók tartsák valaminek.
De miért? Sohasem volt szüksége rájuk.
A kizsigerelésével beteljesült a vágyuk.
Mikor bevitte a terményeit a magtárba,
bizonyítás után kerülhetett csak raktárba.
De miért? Neki nem járt az, ami másnak?
A répáját soha senki nem tartotta fásnak.
Állandóan az járt a fejében: de miért?
Kérdései elől gyakran a családja is kitért.
De miért? Ez a kíváncsiság vitte a sírba,
a körötte élők megkönnyebbültek sírva.
Nem telik el nap riogatás nélkül,
az egész taktika a félelemre épül.
A félelem megtör, s beteggé tesz,
sokakból nagy roncshalmaz lesz.
Rettegnek nappal, rettegnek éjjel,
a szeretet érzése így hullik széjjel.
Átveszi helyét a gyűlölet, a harag,
az emberi lélek képlékeny anyag.
Eltompul az agy, az értelem kihal,
az őrület nem jó, nem szép, bizarr.
Elszáll a bizalom, s nem tér vissza,
eme aljas terv levét mindenki issza.
Régóta készül a gyilkosok mérge,
s immáron senki nem nézhet félre.
Beadatják majd vakcinában hamar,
hacsak a józan ész bele nem zavar.
Nem telik el nap riogatás nélkül,
az egész taktika a félelemre épül.
Maszkokkal fogják be a szájakat,
elpusztítják a világot, a vágyakat.
Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,
régi szép álmok sebesen szállnak.
Forró lávaként ömlik a remény,
életed legyen akármilyen kemény.
Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,
az idő oly sokszor magára várat.
Boldog pillanatok, varázsos éjek,
elszabadult, gyönyörteljes kéjek.
Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,
megigéz bármilyen festői ecsetet.
Hárfaként játszik a húrokon a sors,
olykor lassú, máskor viszont gyors.
Legyen bármilyen fukar is az élet,
mindig újabb és újabb hatás érhet.
Végül félve, sarokba szorítva talál,
s megadja kegyelemdöfését a halál.
Nyugodt percek, s vidám órák,
a Vágyak a hosszú utakat róják.
Megbotlanak olykor és leülnek,
ám hamar újfent nekifeszülnek.
Nem hagyják lerázni magukat,
messziről hallatják a szavukat.
Hangjukat viszi a szél az éjben,
úsznak borban, sörben, kéjben.
Egyszer célhoz érnek, remélik,
komolyan hiszik, hogy megélik.
Álmuk közel is kerül a valóhoz,
semmi közük nincs a csalóhoz.
Az Élet a csaló. Homályba vezet.
Szakadékba visz, ahol csak lehet.
Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,
nem állíthat meg minden Vágyat.
Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.
Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.
Minden szép és jó a szeme előtt látszik,
észre sem veszi, a valóság csupán játszik.
Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,
az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.
Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,
álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.
Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,
már soha senki nem tudja elvinni innen.
Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,
a cselekedetei az értelem ellen vallanak.
Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,
fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.
A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,
a becsapott embert a fájdalom felébreszti.
Megszületett a tér és vele az idő,
útjukat évmilliárdok pora lepte,
száguldott az űrben a két hírvivő,
az élet fejlődését kutatva, keresve.
Számokban ki nem fejezhető érték,
a világegyetem egyre jobban tágult,
minden pillanat egy újabb lépték,
a fejlődés folyamata le nem zárult.
A csillagködök, galaxisok halmaza,
fekete lyukak, meteorok, s holdak,
naprendszerek valóságos garmada,
éppen születő égitestek, vagy holtak.
Egy apró bolygón létrejött az élet,
fajok milliói éltek egymás mellett,
a sors homályba burkolta a véget,
a kiirtástól félniük még nem kellett.
Egyszer csak felbukkant egy új faj,
kezdetben félve és óvatosan lapult,
megrettentette minden zörej és zaj,
a hibáiból igencsak gyorsan tanult.
Fejlődése sikeres volt és páratlan,
áldozatból hamar vadásszá vált,
útját nem állhatta soha váratlan,
a dicsőség azonban a fejébe szállt.
Vérszemet kapva irtott és gyilkolt,
leigázott, letarolt, amit csak tudott,
gonosz mivolta mindmáig titkolt,
a fejlődésben magas szintre jutott.
Fegyvereket, s mérgeket fejlesztett,
önnön fajtáját is pusztította rendre,
folyton aljas háborúkat gerjesztett,
a hatalomvágyról szólt minden tette.
Kapzsisága soha nem ismert határt,
öntelt dölyfösséggel tiporta a gyengét,
képes volt bármikor eladni a hazát,
önzőségében jónak beállítva a tettét.
Alig maradt élőlény a háborúk után,
a perzselt halálszag terjengve szállt,
utolsó fajtársuk csak bámult bután,
őreá is nemsokára az elmúlás várt.
Míg élt, önmagával is sokat vitázott,
kételyek között nem nyugodott a lelke,
felidézte mikor a bolygó még virágzott,
s mikor a Föld szomorú halálát lelte.
A tér és az idő folytatta kozmikus útját,
mindent belepett az évmilliárdok pora,
sikeresen leplezve a kudarcuk múltját,
a földi hibát nem ismételhetik meg soha.
Jó a világ, amelyben rengeteg a szegény,
s melyben elhal a legcsekélyebb remény,
ahol sorsok szállnak a tömény semmibe,
igaz embereket nem vesznek semmibe?
Amelyben a gazdag réteg javakban dúskál,
a becsületes ember csupán lefelé csúszkál,
az igazságtalanság mindig titkolja a valót,
a hitványság folyton jutalmazza a csalót?
A szeretet haraggá és izzó gyűlöletté válik,
az élet a rászorultakkal kegyetlenül bánik,
ahol érzelmek múlnak el semmivé válva,
csupán a legerősebbek maradhatnak állva?
Hol családok mennek a végletekig tönkre,
mikor már nincs pénz egy kiszáradt rönkre,
chemtraillel permetezik a még élő világot,
könnyedén eltaposva a megmaradt virágot?
Meg nem értés kíséri a nap minden percét,
a védtelenekre hárítják az emberiség terhét,
bemocskolják a kristálytiszta vizű patakot,
egymásra dobálva a legmocskosabb salakot?
Túlszaporodják az egyre szűkebbé váló teret,
a kegyetlenség a legvégső pusztuláshoz vezet?
Nos jó a világ? Döntse el mindenki magában!
Amennyiben van rá ideje számtalan bajában!
Vérben fürdik a Szabadság,
már rengeteg sebet kapott,
megpróbál mindent túlélni,
de folyton tiporják a gazok.
Egykoron küzdöttek is érte,
csatáztak, s öltek a nevében,
bármit megtettek, mit lehet,
segítették a harcok hevében.
Minden korban vágytak reá,
nagyon sokat álmodtak róla,
sokuknak biza álom maradt,
emlékét őrzi sok rege, nóta.
Manapság az életéért küzd,
végleg el akarják pusztítani,
támadják, ahogy csak lehet,
nincs ideje most szundítani.
Vérben fürdik a Szabadság,
már rengeteg sebet kapott,
összeszedi maradék erejét,
még utoljára üt egy nagyot.
