Saját alkotásaim
Hangzatos szavak, csekély értékű
sekélyes tettek, önámítás, s szívet
erősen tartó és marcangoló bánat,
a becsapottság igen nagyon fájhat.
Vágyak tüze, lelket melegítő álom,
csodás pillanatok, finom érintések,
sebzett vadként elharapott szavak,
a sértettséget sziklaként védő falak.
Kudarcként megélt tévedések sora,
elpárolgó felszálló rózsaszínű köd,
bizonyosság, hogy az élet kemény,
mégis felébredhet újfent a remény.
Igazság, mely fel nem fogható,
s melyet a sötét homálya takar,
legtöbbször ugyancsak kioktató,
mi a legtöbb embert igen zavar.
Fájón lapul a tudás az értelem,
sötét háttéruralom az igazi úr,
egyre növekszik a fojtó félelem,
a háborúk tüzes sora világot dúl.
A tudás hatalma zűrzavart okoz,
kiemelhet a posvány mocsarából,
a médiák sora feszültséget fokoz,
mindenki iszik a végzet poharából.
A végzet pedig eljön hamarosan,
letörli az élet csíráját is a Földről,
magyarázkodik, ámde zavarosan,
hamu marad az életteli zöldből.
Nem unják még az ámítást,
a sok-sok valótlan állítást?
A félelemben tartó fojtást,
rettegésben tartani folyvást?
Nem unják még az ámítást,
a csalárd, gonosz számítást?
Az agymosást, a hazugságot,
a rengeteg kitalált valóságot?
Nem unják még az ámítást,
a rossz dolgokra csábítást?
Az egymásra való uszítást,
az aljas, lélektelen puhítást?
Nem unják még az ámítást,
a nem létező hírek szállítást?
A családok szétforgácsolását,
sunyi terveik megvalósítását?
Nem unják még az ámítást,
az igazi történelem átírást?
A bűneik leplezését naponta,
hamis statisztikákat havonta?
Nem unják még az ámítást,
a birodalmi érdekek tágítást?
A háttér parancsait teljesíteni,
s az alja népet fellelkesíteni?
Nem unják még önmagukat,
mézes, mételyező szavaikat?
A népek rabságba taszítását,
az elferdülés hamis tanítását?
Nem, mert nem az érdekük,
az igazság nem az érdemük.
Vágyuk a tökéletes hatalom,
mikor senki nem él szabadon.
Mikor nem lesz többé akarat,
elvehetik valamennyi javakat.
Kiritkíthatják az emberi fajt,
nem hoznak mást, csupán bajt.
Istenként uralkodnak a Földön,
mely másoknak ezután börtön.
A mások kínjain gazdagodnak,
a néppel mindig fukarkodnak.
Nem unják még önmagukat,
hallgatva számító szavaikat?
Miért tennék, ellenfél nélkül?
Mindebbe a világ beleszédül.
Ember gondolkodj, s ne add fel még,
hiszen jól tudod, a világ milyen szép!
Van benne fájdalom, de öröm is elég,
hinned kell, az Élet nem hagy el még.
Gondolj rá, mikor bölcsődben ringtál,
s édesanyád melléből anyatejet szívtál!
Majd iskolába jártál hosszú éveken át,
szereztél barátokat, láttál virágot, fát.
Felnőttél és kezedbe vehetted a sorsod,
érezted, hogy sokkal több lett a dolgod.
Szerelmes lettél, elárasztott az érzelem,
olykor biz háttérbe szorult az értelem.
Családot alapítottál, jöttek a gyerekek,
s szétáradt lelkedben a szülői szeretet.
Igyekeztél elkerülni a rossz dolgokat,
s szebbé, boldogabbá tenni a sorsodat.
Mérlegeld életed, ne csábítson a Halál!
Amíg velem vagy, Ő reád nehezen talál.
(Élet)
Minek az élet? Vajon mire is való?
Bizony vége lehet, mire lehull a hó.
A halál igazán nyugodt és csöndes,
útja néma, rideg, fagyosan könnyes.
Ha gondolkozol ezen, biztos belátod.
Én mondom ezt, a Halál, jó barátod.
Karom erős, a kaszám szörnyen éles,
a vég nem is sötét, sőt, inkább fényes.
Ilyen tanácsot sok mindenki kapott,
add vissza hamar, mit az élet adott!
Ne elmélkedj már, ne áltasd magad,
az időd gyorsan, vészjóslóan halad!
Önként, vagy sem, a kezembe jutsz,
bárhová is rejtőzz, s akárhová futsz.
Kezem igen biztos, a célomat elérem,
ha hagyod magad, nem fáj. Ígérem.
Fogadj szót hamar, s ne légy életfaló,
vésd jól eszedbe, hogy elpusztulni jó!
(Halál)
Elvesztegetett pillanatok sora,
mindörökre kihagyott percek,
nem várnak reánk ismét soha,
szürke köddé válnak a tervek.
Az élet útja rögökkel telített,
s nehézségek mindenki előtt,
a sors még nem igen veszített,
nem számít mi is volt azelőtt.
Csendben kushadó a remény,
néha ugyan megrázza magát,
aztán hamar elcsitul szegény,
biz nem könnyen nyer csatát.
Az út végén már vár a végzet,
tudja, minden út hozzá vezet,
fölötted áll, mikor bevégzed,
nincs senki, ki ez ellen tehet.
Párizsban járt az ősz szinte nyomtalan,
órák óta bolyongok, mint egy hontalan.
A kánikula időszaka véget ért egy időre,
ám talán újra találkozhatok vele jövőre.
Lelkembe mélyedve nézek magam elé,
közben egyre közeledek a Szajna felé.
Érzem, hogy mennyire fáradt is vagyok,
fáj, de tudom jól, nemsokára meghalok.
A Szent Mihály útján ballagok éppen,
nem tudom hová is tartok voltaképpen.
Utamon színpompás faleveleket látok,
oly régóta csak a hazám után vágyok.
Egy perc, esetleg több is lehet az élet,
küzdök, míg végül el nem hagy a lélek.
Itt járt az ősz, jól érezte magát, maradt,
itt, a párizsi, lombjukat hullató fák alatt.
Bábok világa köszönt reánk,
mielőtt felhajtanánk a teánk.
Sebes vizű agymosó folyam,
már bólogatnak is tőle sokan.
Bábok világa köszönt reánk,
s a sötétség magához leránt.
Alant és felül kavarog a por,
egyre nő a pokolba menő sor.
Bábok világa köszönt reánk,
megfertőz férfit, fiút, leányt.
Terjed a homály, a hazug szó,
a bábmestereknek ez igen jó.
Bábok világa köszönt reánk,
a gonosz több bőrt is lehánt.
Menekülni ez elől még lehet,
ha ébred a bábnak való sereg.
Kínzó forróság, gyötrelmes percek,
az ember bőre izzad, szinte serceg.
Mintha nem lenne éppen elég baja,
a gyengeségtől nem hallik a szava.
Fáradtan kimerülten teszi a dolgát,
magában sokszor átkozza a sorsát.
Oly kevés az öröm, ami olykor éri,
a végzettől a szenvedése végét kéri.
Keményen küzd, míg erejéből futja,
a helyzet nem könnyű, ezt jól tudja.
Szíve mégis bizakodással lesz tele,
mikor végre feltámad a remény szele.
A két koma igencsak sűrűn találkozik,
nevük szerint az Irigység és a Butaság,
másokkal biz egyikük sem barátkozik,
s mindkettő szentül hiszi, hogy uraság.
Az Irigység csak munkálkodik folyton,
ami a másoké, az neki azonnal kellene,
elvárja, hogy eleget keressen a bolton,
s nagyságát tanúsítja valódi „jelleme”.
Önzése soha nem ad jót, vagy szépet,
a rosszindulata is korlátlan, határtalan,
önmagáról festetné le a legszebb képet,
a gondolkodása gyakorta szabálytalan.
A Butaságot kiemeli az „óriási” tudása,
hisz ragyogó fény Ő a sötét homályban,
nem történhet meg soha elméje bukása,
míg mindenkit kioktat végzete honában.
Úgy véli, hogy mindent tud, amit lehet,
ezt a mindent páratlan bölcsként osztja,
az emberi fajért többet már nem is tehet,
amíg valaki hatalmától meg nem fosztja.
Párosuk legyőzhetetlen, szentül hiszik,
s velük versenyre kelni eleve lehetetlen,
remélik ennél még sokkal többre viszik,
jó tulajdonságaik ellen bárki tehetetlen.
