szeptember 2020 - 2 / 3 oldal - Kiss Gyula versei

Az utolsó séta

Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.

Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.

Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.

Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.

Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!

Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.

Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.

Az idő kíméletlen

Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,

s benne elkophat a legparányibb sejt,

nyoma maradhat különféle szinteken,

ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.

Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,

ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,

rombolásával mindig sikeresen halad,

sokan nem érik meg a következő estet.

Mi az után marad, szívszorító fájdalom,

hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,

sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,

s az igazi lelki béke magára sokat várat.

Lassan belepi a feledés homálya a múltat,

az érzelmek vihara mégis tovább tombol,

a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,

nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.

A síroknál állva újraéled az emlékek sora,

jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,

szeretteinktől végleg nem válunk el soha,

újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.

Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,

az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,

falevelek hullanak alá, a remény életre kél,

egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.

A lovag

Zöldben pompázik a hegyvidék, zajlik az élet,

csak néhanapján jár erre egy-egy kóbor „lélek”.

Mint most. A hegyi úton egy lovas poroszkál,

s a fejében folyton az otthon képe motoszkál.

Páncélján csillog a Nap, kardja, dárdája fényes,

mit maga mögött hagyott, bizony nagyon rémes.

Csatából jön, hol számtalan ellenséggel végzett,

nincs mit tenni, számára biza ezt szánta a végzet.

Évek óta küzd keményen, sokszor vérben gázolva,

ellenségeire nem szán időt, de a barátait gyászolja.

Nyakában hord egy medált, benne a kedvese képe,

számára Ő nem lehet más, mint a világnak a szépe.

Úgy gondolja a szerelme „tartotta életben” idáig,

nélküle valószínűleg nem bírta volna ilyen sokáig.

A lova horkantása, majd lábak dobogása hallott,

alig volt annyi ideje, hogy maga elé kapja a pajzsot.

Három útonálló támadott rá, kezükben éles szabja,

jól védekezett, az első halálos sebet egyikük kapta.

A másik a páncéljára sújtott, de a csapás lecsúszott,

s a következő pillanatban az ellenség feje lehullott.

A harmadik mindezeket látva ijedten el akart futni,

de balsorsára a ló patájánál nem tudott tovább jutni.

A lovag fejét rázva rendezte magát, nyeregbe szállt,

vágtatva indult a szerelméhez, kire már régóta várt.

Fájó bánat

Madárcsicsergés, nyugalom,

ez kísér a fájdalmas utamon.

Körülöttem mindenfelé sírok,

könnyeimmel nehezen bírok.

Megelevenedett emlékek sora,

pillanatok varázsa szállt tova.

Kavargó érzések, arcok, tettek,

mára már mind semmivé lettek.

Szomorú a magány, fájó a bánat,

néma a sötét, mely rám is várhat.

Szívemben erősen dobog a múlt,

lelki békét azonban mégsem nyújt.

Virágok illatát hordja szét a szél,

itt a végzet az, mely új életre kél.

A remény sunyin, halkan lapul,

a Halál az Öcsémet ejtette rabul.

Ki szabadnak született

Ki szabadnak született, nem kér a rabságból,

nem akar mások szolgája lenni,

s nem kér a vakságból.

Ki szabadnak született, a szelekkel szárnyal,

álmok repítik útján a távolba,

miközben küzd a vággyal.

Ki szabadnak született, békében éli a világát,

a legapróbb dolgoknak is örül,

s tudja önmaga irányát.

Ki szabadnak született, másoknak is segíthet,

jóra használja a tudása legjavát,

s érzi, nem veszíthet.

Ki szabadnak született, megvívja a csatáját,

nap nap után harcol szívből,

de nem hagyja hazáját.

Ki szabadnak született, nem adja meg magát,

nem adhatja fel önnön terveit,

s ellátja az ellenség baját.

Ki szabadnak született, nem akar más lenni,

nem kér vírusokból, gonoszból,

de szeretné a dolgát tenni.

Ki szabadnak született, úgy megy majd el,

hogy becsületesen élt mindig,

lelke örök nyugalmat lel.

Fájó csalódás

Életünk fájó csalódások sora,

nem bízhatunk meg senkiben,

a fájdalom nem múlik el soha,

létünk elhamvad a semmiben.

Tehetünk bármit, nem számít,

az igazság gaz módon lapul,

a háttér fénye csupán elámít,

tetteinket sosem véve alapul.

Küzdhetünk becsülettel, bátran,

elismerve nem leszünk mégsem,

mindezt beláthatják ugyan páran,

tesznek valamit ellene? Kétlem.

Meggyalázva fekszik a lelkünk,

a jó szándék olykor balul sül el,

így nem sikerülhet békét lelnünk,

énünk nyugodalmat sohasem lel.

A Szív és az Agy

A Szív és az Agy furcsa páros,

tudja ezt a tanya, falu és város.

Egyidősek, egyszerre indultak,

s olyan sok mindenen izgultak.

Együtt keltek, együtt pihentek,

izgalmukban sokszor pihegtek.

Szó nélkül is értették egymást,

biz megtettek már egy, s mást.

Együtt álmodtak, együtt féltek,

rossz dolgokból sosem kértek.

Bár nem kértek, kaptak bőven,

harcoltak mindez ellen bőszen.

Igen páratlannak mutatkoztak,

néhanapján mégis unatkoztak.

Kapcsolatukban vihar támadt,

a Szív és az Agy is belesápadt.

Mást éreztek, mást gondoltak,

már nem voltak megfontoltak.

A Szív az érzelmekre vágyott,

az Agy más magaslatra hágott.

Civakodtak a vitájuk hevében,

s haragudtak igazuk nevében.

A Szív lemondott a vágyairól,

az Agy szenilis lett az álmaitól.

Csatájuk egy napon véget ért,

mindkettőjük lelke békét kért.

Kinyújtották reszkető kezüket,

békében hunyták le szemüket.

Meseország veszte

Meseország szívében egy vár állott,

s szebbet kívülálló még nem látott.

Körötte legelő és bőven termő föld,

növényzete dús és mindenfelé zöld.

Dombok, hegyek a látóhatár szélén,

folyók, tavak az országnak a mélyén.

Lakói már régóta békességben éltek,

elkényelmesedtek és kicsit sem féltek.

Apró ivadékaikat kultúrára nevelték,

figyelmüket a jóra és a szépre terelték.

A veszély érzete végleg kihalt belőlük,

külső ellenségek sokat hallottak felőlük.

Irigyelték őket, s a vesztükre törtek,

bárkit, ki az útjukba került megöltek.

Meggyaláztak, pici darabokra vágtak,

el nem futó háziállatokat meghágtak.

Sírokon tapostak, s ordítva követeltek,

az ország összes városában lecövekeltek.

A nép fagyos rémületében házaiba futott,

ám az összefogás szó eszükbe sem jutott.

Összezavarodottan vártak a csodára,

amely soha nem jön el, rájöttek sokára.

A királyuk egy végső csatába hívta őket,

a hazáért tenni akaró férfiakat, s nőket.

Sérelmeik azonban fontosabbak voltak,

álmaik Meseország végzetéről szóltak.

Sajnos túl kevesen ragadtak fegyvert,

a sötét horda minden csapatot megvert.

Felperzselték az egykor csodás földet,

megfertőzték a vizet, s az éltető zöldet.

Az itt élt nép kipusztult az utolsó szálig,

történetük másoknak okulására válik.

Őszi ébredés

Apró briliánsként csillog a harmat,

az élővilág még csendben hallgat.

Napsugarak ragyogják be a tájat,

melynél szebbet senki nem láthat.

Színpompás levelek, tűlevelű erdő,

tisztaság, nyugalom és semmi fertő.

Neszek az avarban, ébred a vidék,

állatok sokasága jön elő, hogy igyék.

Éberen figyelnek, kémlelik a vizet,

amelyik óvatlan az az életével fizet.

Ragadozók lapulva prédára lesnek,

esélyük van rá, hogy ma húst esznek.

A növényevők menekülnek előlük,

talán nem is lesz zsákmány belőlük.

Halak lubickolnak a víztükör alatt,

élelemből még bőségesen maradt.

A látóhatár fölött szirti sas kémlel,

hadakozik az egyre erősebb széllel.

Nyüzsög az élet apraja és nagyja,

életterüket ez a pazar őszi táj adja.

Gondolatok sokasága

Gondolatok sokasága lebeg a térben,

tán kimondásra is kerülnek részben.

Legnagyobb részük a sötétben lapul,

őket az iszonyú félelem ejtette rabul.

A kudarctól való, oly rettegő félelem,

mely ellen soha nincs igazán védelem.

Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,

a lelkekben parázsló érzelem titkos.

A szavak hazudhatnak, a száj járhat,

a testbeszéd azonban mindent áthat.

Megmutatja a valós érzést, a vágyat,

melyre csak az ölelésre váró vágyhat.

A tettek mégis sokszor csak lapulnak,

hibáikból igencsak nehezen tanulnak.

Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,

a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30