Saját alkotásaim
Mesterkélt szavak, amelyekkel manipulálnak,
és amelyeket ráerőltetnek az emberekre,
remélve, hogy általuk kapitulálnak.
Kapitulálnak és feladják önmaguk kis világát,
ahelyett, hogy átgondolnák mindezeket,
s megtalálnák a helyes út irányát.
Sajnos sokan elhiszik azt, ami csupán látszat,
teljesen átadják az irányítást másoknak,
s ez a későbbiekben nagyon fájhat.
Mesterkélt szavak, egy kitalált valóság képei,
rengeteg az ármány és a gonosz szándék,
s így pusztulnak el a világ népei.
Az emberek nem bántanák egymást maguktól,
hogyha nem generálna a hatalom gyűlöletet,
s nem fordulnának ki emiatt magukból.
Békésen meglennének egymás mellett örökre,
és sokkal több lenne a vidámság, az öröm,
s nem lenne a lelkük mindig gyötörve.
Nem kellene rettegniük folyvást parancsokra,
hanem élhetnék az életüket ahogy akarnák,
s nem félnének a semmibe kapaszkodva.
Megértőbbek lennének, hiszen lenne is miért,
szebbek lennének a napok és minden perc,
s tudnák mit is tesznek és azt kiért.
Az emberek nem bántanák egymást sehogyan,
nem is lenne érdekük, nem lenne értelme,
s élnék a mindennapjaikat boldogan.
Mily terhet cipel egy lélek, az fel nem fogható,
mindenkinek megvan a saját búja, keserve,
ami másokkal meg nem osztható.
Annyi fájdalmat kell kibírni és eltűrni sokszor,
s annyi elutasítással muszáj szembesülni,
amennyire az ember nem is gondol.
Öröm és vidámság nélkül kegyetlen ez az élet,
hihetetlenül nehéz megvédeni önmagunkat,
s ez a világ nem érdemel ilyen véget.
Nem érdemel, hiszen még él benne jó és szép,
szeretet, szerelem, ragaszkodás, vágyak,
s az ég lehet még felhőtlenül kék.
Mily terhet cipel egy lélek, talán ki nem derül,
s mégis meg kell próbálni úgy hozzáállni,
hogy a szív kerekedhessen felül.
Egymással összefogva könnyebb lehetne az élet,
könnyebb volna megbirkózni a gondokkal,
és nyugodtabb lenne rengeteg lélek.
Jobban átvészelhetőek lennének eme nehéz idők,
elviselhetőbbé válnának a megpróbáltatások,
és jó dolgokról is lennének hírvivők.
Egymással összefogva a világ békességben élne,
a szeretet és a jó szándék legyőzné a gonoszt,
s felragyoghatna a fény ideje végre.
Könnyebb a szemeket behunyni, mint látni a valót,
és könnyebb nem tudomást venni a gondokról,
mint elzavarni minden hazugot, s csalót.
Kényelmesebb mások kínján viccelődni, s tréfálni,
semmint megoldani mindenkinek a saját baját,
az elől persze nehéz csak úgy elsétálni.
Egyszerűbb félrenézni, amikor sokan szenvednek,
s nem meghallani a segítségkérést, a fohászt,
persze végül mindenkinek csengetnek.
Könnyebb a szemeket behunyni, s másra gondolni,
akarattal elhessegetni az igazságot, a veszélyt,
és nehezebb építeni, mint rombolni.
Mesél a szél, miközben körbejárja a világot,
útja során betekint a legkisebb helyre is,
s a réten megcirógat minden virágot.
A történetei a reményről, álmokról szólnak,
a szeretetről, a békéről és a biztonságról,
teret adva minden szépnek, jónak.
Regél az összetartozásról, az igaz ölelésről,
a szerelemről, a vágyakról, a megértésről,
és a szerető szülő, gyermek kötelékről.
Jótékonyan hallgat a mélységes sötétségről,
a gyilkos erejű viharokról, a villámokról,
és az éjszakák dermesztő sötétjéről.
Mesél a szél, hogy megnyugtassa a lelkeket,
és némi vidámságot vigyen a szívekbe,
ezzel szebbé téve a nehéz perceket.
Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,
egyre kilátástalanabbak a mindennapok,
s egyre összetörtebb a sok lélek.
Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,
kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,
nem kímélve semmiféle lényt.
Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,
nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,
s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.
Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,
megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,
és a sóhajok a semmibe szállnak.
Állatoknak tartva kezelnek, s bánnak velünk,
elvárják, hogy ugorjunk a parancsszóra,
s önmagunkért semmit ne tegyünk.
Meghatározzák, hogy miről, mit gondoljunk,
mit szabad ennünk, miféléket is ihatunk,
s főleg semmit meg ne fontoljunk.
Eldöntik kit szerethetünk, kikkel kell élnünk,
kiknek kell átadni összegyűjtött javainkat,
s elérik, hogy folyamatosan féljünk.
Felforgatják, s elpusztítják a békés világunk,
megfigyelnek minden lehetséges módon,
és mindig tudják, miket is csinálunk.
Kísérleti patkányként bánnak a gyerekekkel,
s bármikor el is vehetik őket a szüleiktől,
leszámolnak az érzésekkel, szeretettel.
Állatoknak tartva, háziállatoknak, le is ölnek,
hiszen szentül hiszik, hogy ők különbek,
s eme hazug önámításnak be is dőlnek.
Mit szólnának elődeink, ha látnák mivé váltunk,
s látnák azt, hogy önként feladjuk mindazt,
amire egykor olyannyira vágytunk?
Ha látnák, hogyan mondunk le a szabad életről,
minden jogunkról és az összes álmunkról,
nem sütnék le a szemüket a szégyentől?
Ha látnák, mennyire gyávák és rettegők lettünk,
mennyire befolyásolhatóak, beidomítottak,
nem válna értelmetlenné minden tettünk?
Ha látnák, hová süllyedtünk az évek folyamán,
miként ugrasztanak össze minket érdekből,
s közben tétlenül ülünk a sors vonatán?
Mit szólnának elődeink, ha jelenleg itt állnának,
s fürkésző tekintettel végigmérnének minket,
meglepő lenne, ha a sírjukba vágynának?
Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,
mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,
s mások uralkodjanak felettünk?
Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,
hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,
s előidézzék a kínzó végzetünket?
Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,
s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,
elnémítsák a józan szavainkat?
Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,
tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,
míg a világra rácsokat szerelnek?
Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,
tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,
s eközben az igazságot azt kétli?
Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,
félelmet és rettegést generálnak a számunkra,
míg ők otthon békésen alszanak?
