Saját alkotásaim
Milyen alapon dönt egy marék pokolfajzat a világ sorsáról,
az emberek testi és lelki önállóságáról, szabadságáról,
s egyáltalán miért dönthet bárkinek a jogáról?
Milyen alapon dönt egy marék pokolfajzat arról, ki is élhet,
ki az, aki belefér az elképzelésükbe, a rémuralmukba,
s kik azok, akiknek ezentúl nem járhat az élet?
A rég elvonult remény sétál a réten, a virágok között,
enyhe nyári szellő cirógatja megfáradt arcát,
miközben a Nap ragyog a völgy fölött.
Bandukolás közben eszébe jutnak a régi csodás idők,
amikor még hű segítője volt az embereknek,
s mikor még együtt töltöttek sok időt.
Azóta túl sokat változott a világ és ő kiszorult belőle,
érzi, hogy millióknak okozott nagy csalódást,
s jót már csak kevesen gondolnak felőle.
A rég elvonult remény sétál a réten, s magát biztatja,
hiszi, képes lesz legyőzni a reménytelenséget,
és az egykori erejét, újfent megvillantja.
Miért ragaszkodnak az emberek a sivár kis életükhöz,
az igen sanyarú napjaikhoz és a szenvedéseikhez,
melyek közelebb viszik őket a végzetükhöz?
Miért ragaszkodnak az emberek a reménytelen léthez,
a fájó sebeikhez, a gyötrelmük hosszabbításához,
és inkább a rosszhoz, mint a jóhoz, széphez?
Minden állat védelmezi a saját otthonát, ha kell, a halálig,
a területük és az utódaik védelmében harcolnak,
s elmennek szükség szerint, a végső határig.
Sokszor meghalnak eme küzdelmeik során, ez a végzetük,
mégsem adják fel, kitartanak, amíg erővel bírják,
s erről szól minden napjuk, minden éjjelük.
Minden állat védelmezi a saját otthonát, bezzeg az ember,
azt nem érdekli a saját utódja sem, csak fejet hajt,
és csodálkozik, hogy megbocsátást nem lel.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, sötét és komor,
meg nem választott hóhérok gyilkolnak szerte,
a remény, s az igazság is, mankóra szorul.
Büntetik a jót, a szépet, a logikát, az értelmet, a hitet,
ugyanakkor ünneplik a hazugságot és a bűnt,
a szegényeknek pedig alig juttatnak vizet.
Elveszik a szabadságot, rabságra, szolgaságra ítélnek,
kiirtják az emberiség zömét, s a józanságot is,
sem felnőttet, sem gyereket nem kímélnek.
Megosztják az embereket és egymás ellen fordítanak,
hamis híreket, nem létező dolgokat mutatnak,
s a médiáik, főképp hazugságot ordítanak.
A szeretet, a család, s az összetartozás bűnnek számít,
az érzelmek sokasága nem megengedett többé,
a háttér aljas propagandája, bármit is állít.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, mely kegyetlen,
a sötétség nem kíméli a fényt és az éltető erőt,
a gonosznak, nem ez a kártyája az egyetlen.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, ha van sajátja elég,
van mivel küszködnie, s van mitől szenvednie,
és eme küzdelem alatt, a lelke is megég.
Szörnyű nehéz cipelni mindazt, amit a sors reánk mért,
mindenki érzi önmagán, mennyire fáj mindez,
és sokszor mégsem sikerül elérni a célt.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, mert nincs értelme,
nagy eséllyel elbukik, mivel nem tud bírni vele,
és végül beigazolódik, az összes félelme.
Az egész világot a kezében tartja a gonosznak ármánya,
ügyesen manipulál pénzzel, csillogással, butítással,
és semmi jót nem tartogat az emberek számára.
Az egész világot a kezében tartja a sötétségnek az ereje,
nagyon ért a félelemkeltéshez, a káosz csináláshoz,
és senkit nem enged szabadulni mérgező deleje.
Az izzó végzet egyre csak közeledik az emberek felé,
fojtogató a mérgező levegő és parázslik az ég,
végül odakényszerülünk, a gonosz elé.
Az pedig kegyetlenül lesújt reánk, butaságunk okán,
a tétlenségünk, kínzó hiszékenységünk miatt,
s mindazért, amit tettünk, életünk során.
Az izzó végzet egyre csak közeledik, s felégeti a létet,
a Földön írmagja sem marad az emberiségnek,
mely magának köszönheti, e szörnyű véget.
Az igazi boldogság nagy hiánycikk ezen a világon,
lenne rá igény, de a készlet egyre csak gyérül,
és igen nehéz változtatni ezen a hiányon.
Az igazi boldogság nagy hiánycikk, túlontúl kevés,
pedig meg tudja szépíteni magát, az életet is,
és fontos a léleknek, mint egy jó ivás, evés.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
