Saját alkotásaim
A mesék folyama egyre sebesebben zúdul a mélybe,
egykor egészen magasról indult a hosszú útjára,
a természet minden lényét próbára téve.
Azóta többször átmosta már a világ oly sok pontját,
sokszor elsodorta az útjába kerülő akadályokat,
és megnehezítette az élni akarók sorsát.
A mesék folyama nagyon mély, széles, s nő az ereje,
az összegyűlt hordaléka zavarossá teszi a vizét,
s az élet alakításában túl nagy a szerepe.
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,
csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,
s ez senki számára nem lehet vigasz ám.
Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,
és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,
végül értünk jön a halál, a fakó lovával.
Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,
minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,
mialatt a reményünk a semmibe szállt.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Mindenki vágyik valamire, boldogságra, jóra, szépre,
s arról álmodik, hogy egyszer el is éri mindezt,
csak a szerencse mellé állna már végre.
Mindenki vágyik valamire, sikerre, felhőtlen örömre,
igaz szeretetre, szerelemre, s egy jobb világra,
amelyben békességben élhetne örökre.
A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,
és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,
örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.
Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,
akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,
s a szörnyűségekben soha nincs határ.
Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,
mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,
s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.
A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,
nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,
és amíg nem teljesít, békességre nem lel.
A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,
az elvetett magok termése immár leszedésre vár,
ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.
A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,
elveheti az emberek életkedvét is jó időre,
s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.
A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,
megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,
s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.
A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,
kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,
és minden jó a szakadék szélére szorul.
A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,
kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,
s végül mosolyra görbülhet majd a száj.
Leereszkedőben a köd ismét, befolyásolja a látást,
szürke homályt bocsájt az élővilágra újfent,
s lassan alig lehet meglátni a lámpást.
A lámpás pislogó fénye egyre gyengébben világít,
valaha a reményt jelképezte a sötétség idején,
ám újabban egyre kevesebbeket irányít.
Leereszkedőben a köd, s a homály gyorsan terjed,
nagyon beszűkíti a látóteret, nehezíti a légzést,
és számtalan sötét titkot, jó időre elfed.
Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,
folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,
s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?
Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,
mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,
de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?
A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,
a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,
felnyílhat egyszer az emberek szeme?
Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,
képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,
érdemel-e végül bármiféle szánalmat?
Színház az egész világ, s mindenki színész benne,
valamennyi ember eljátssza a saját szerepét,
anélkül, hogy ennek a tudatában lenne.
A szereposztás ki van osztva, változatos és véges,
sokaknak csupán egy egyszerű szerepe van,
amíg mások szerepe kegyetlen, s véres.
A színpadon mindent el lehet játszani, s bármikor,
ugyanakkor semelyik szerep nem állandósul,
és bármelyik, az emberi lélekre rátipor.
Csalódást okozni nehéz, eme komikus drámában,
a szereplők sokszor fel sem fogják amit kell,
és elvesznek majd a sötétség árnyában.
Színház az egész világ és a színpad, maga az élet,
amelyben soha, semmi nem lehet tökéletes,
s melyben gyorsan száguldanak az évek.
